Így brutál nehéz megfogalmaznom, amit most érzek. Szóval azt gondoltam, megnézem, milyen önmagamat akár mérhetetlen mértékben megalázva harcolni valamiért. Még sosem csináltam ilyet, vagy ha igen, akkor nagyon régen, talán valamikor a Matyival 5 éve. Azóta emelt fejjel álltam a kapcsolatokban, ha a másik el akart menni, elengedtem, ha maradni akart, maradhatott, ha bennem megérett egy döntés, megtettem. Ilyet, mint most, még sose csináltam talán és rengeteget tanultam belőle és rengeteget tanultam ez elmúlt egy hét eseményeiből is.
- Azt, hogy mondhatjuk azt egy adott pillanatban, hogy a kapcsolatot nagyra értékeljük és ne veszítsük el és ne szakítsunk, de nem alázkodhatunk meg, nem könyöröghetünk és nem alázhatjuk meg magunkat, mert annak nincs értelme.
- Azt, hogy soha nem szabad felvetni, hogy szakítsunk, ha nem gondolom ezerszázalékosan komolyan.
- Azt, hogy tudok érezni, szeretni, gyászolni (may your heart never harden :)), hogy a szívem él és virul, még ha néha összetörik is.
- Azt, hogy senki sem tud örökké kitartani és mindenki a saját szintjén szuperhős.
- Azt, hogy ha valaki nem mondja, csak mutatja, hogy szeret, az talán a legtöbb, amit adhat és nem is kell többet várni.
- Azt, hogy bíznom kell a másikban, a szándékaiban, kettőnkben az első pillanattól fogva, mert ha bízom benne és hiszek kettőnkben, akkor az az alap, amire építkezhetünk.
- Azt, hogy ha ennyire szomorú vagyok és összetörik a szívem, az úgy mos ki engem, hogy utána patyolattiszta legyek, ami az elmúlt 7 évben nem voltam lelkileg és ez egy csodás új lapra ad lehetőséget.
- Azt, hogy nem veszekedhetek. Bízzak, higgyek, szeressek. És ha valami így is rosszul esik, mondjam el, nyugodtan, szeretetteljesen, békésen, örömmel. De nem szabad veszekednem többet soha.
- Azt, hogy minden kapcsolat szent, minden kapcsolat önmagában, a saját egyedi szépségében csodálatos és nem lehet ítéletet alkotni bizonyos jellemzők alapján, nincs egyik kapcsolat sem alárendelve a másiknak, nem jobb vagy rosszabb, mindenben pont annyi van, amennyit kihozunk belőle.
De a legeslegtöbb, amit én mindebből tanultam és amit most a leginkább érzek, az a belső derű. Itt van ez a szituáció tarkítva minden csillámpóni szépséggel: a Bencének már csak azért sem kellek, mert nem egy nyávogós, szétesett, kiborult csajt akar, hanem egy energiától duzzadó, vidám fénybombát különleges élményekkel; olyan beszólásokkal, hogy tudja, hogy bármit megtehet velem (és majdnem bármit meg is tesz); szeretetlenséggel, félelemmel, tartózkodással, visszautasítással, nemelégséggel, megalázottsággal, megalázással, fájdalommal és bánattal - és itt ülök mindennek a kellős közepén és mosolygok, mert felvehetek köpönyeget, de nem tudom elrejteni, hogy sugárzok. Elfelejthetem egy nanoszekundumra, de nem tudom tovább elfelejteni, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok, hogy fény vagyok, hogy hatalmas energiával sugárzok és szeretek és világítok. Talán egy pillanatra tűnhet úgy, hogy nem ez vagyok én, de tovább nem, mert tudom és érzem és látom, ilyenkor és mindig. Sírhatok egy hétig, remeghetek, fájhat a szívem, lüktethet a pulzusom, de erről is tudom, hogy egy játék. Hihetem azt, hgy elvesztem, de nagyon jól tudom, hogy pontosan addig szenvedek, amíg a lelkem annak értelmét látja és egy pillanattal sem tovább. Azért szenvedek, mert nemcsak hogy engedélyt adtam magamnak rá, de vágyom is a megtisztulásra. Amint megtisztultam, kisütök minden szinten. Addig pedig nem tudom elveszíteni a belső derűt a legsötétebb pillanatban sem. Mert én biza hogy fény vagyok.
