Szóval az elmúlt egy héten már-már mesteri szinten áltattam magam a munkába temetkezéssel - amúgy még mindig van, nem tudom, hogyan termeli újra magát -, de valójában azt hiszem, elég erősen menekülök magam elől. Mármint, a cél nemes és nagyszerű és tudom, hogy jó, igen, valóban tiszta lapot kell nyitnom, hogy valaki új jöhessen. És miután a Bencével 3 hete szakítottunk rendesen, a tiszta lap még nagyban nyitódik. Az elmúlt két hét során egyébként hát állíthatjuk, hogy elsimítottam az exeimmel a szálakat, de ha nagyon szigorúan nézem, akkor az egyiket random őrültséggel és belső béke hiánnyal ijesztettem halálra, a másikat meg valami gyönyörűen, kulturáltan, határozottan és egyértelműen küldtem el a fenébe. Mindenesetre, a dolgok mindkettővel tisztázva vannak és felbukkanásuk jó ideig (több ideig, míg megjelenik a Pasi) nem várható. Pipa.
Eddig ez egy nagyszerű eredmény, és most itt állok a következő fázis előtt, hogy úgy tényleg egyedül legyek egy ideig és igazából az a helyzet, hogy rettegek tőle. Sőt, jelenleg mindentől rettegek. Nem érzem magam késznek arra, hogy találkozzak valakivel és tökéletesen Woody Allen azon álláspontján vagyok, miszerint nem lennék olyan klub tagja, ami elfogadna engem tagjának. Még hogy most srác?! Biztos, hogy nem, nem akarom, nem vagyok kész, iszonyat megijeszt a lehetősége is annak, hogy jöjjön valaki. Ezért amúgy elég aktívan is teszek, nem megyek túl sok helyre, nem csinálok vicces dolgokat nagyon (jó, oké, ez nem teljesen igaz, az elmúlt 3 nap tele volt spontán mókával, de ha csak tehetem, elkerülöm azért), nem keresem a fórumokat és felületeket, ahol új emberek léphetnének be az életembe. Sőt, még csak a potenciális pasik listáját sem gondolom át a fejemben, mert a végén még ideteremtem őket, mint ahogy az a Pistával is megesett. Közben amúgy még azon is parázok, hogy úristen, már május van, már csak 2-3 hónapom van egyedül lenni, jézusom, milyen szarul haladok az énösszerakással, jesszusom, hogy leszek így kész?! Közben pusholom magam azon is, hogy milyen gáz, hogy egyedül vagyok és hogy főleg couchpotatogirl napokra és spinster estekre vágyom, de közben meg teljesen ezekre vágyom. Ezalatt azért azon is stresszelek, hogy mennyi a melóm és milyen szarul állok, de ennek természetesen az az oka, hogy elbaszom az időm a sok sorozatnézéssel. Közben pluszban még az is van, hogy átgondolom, kivel van a leginkább lehetősége annak, hogy valami legyen és olyan durván irreális válaszokat adok magamnak, mint a Balázs (aki ugye Hollandiában van) vagy a Joci (aki ugye a lakótársam).
Összefoglalva, a következőkön mind pusholom magam.
1. Hagyjam már abba a túl sok munkát és saját magam szarrá dolgoztatását.
2. Engedjem már el teljesen a Bencét és az Ákost.
3. Tisztuljak már gyorsabban. Legyek már nyugodt, harmonikus és békés.
4. Éljem már viccesebben az életemet.
5. Jöjjön már az életembe a nagy szerelem. Ki az? Mikor lesz? Lehet, hogy a Balázs az? A Joci? A Bence? Az Ákos?
6. Találjam már ki, mit csinálok nyáron. (De kivel?! Mikor?! Hogyan?! Ideér már addigra a Srác? Vagy nem? Vagy mi van? Vagy hogy? Hogy tervezzem meg a mit? Menjek vízitúrára? Menjek hollandiába? Megy az Évi az USAba? A Balázs lesz az? Az Ákos lesz az? Ki lesz az? Ismerem már? Nem, biztos nem, ugye új ember lesz?)
Miközben a logikai bukfenc elég nyilvánvaló a fenti elvárásokban (az összes durván ellentmond egymásnak), az az egy elég durván lejön, hogy már megint érzelmileg szarrápusholom magam. Egyszerre várom el magamtól, hogy mindenen és mindenkin túllegyek, de közben azért gyászoljak is rendesen; hogy szerelmes legyek másba, de azért magamba és a világba és az életbe is, de azért ne is legyek szerelmes egy darabig; hogy aktív és passzív legyek és hogy úgy am blokk, minden szinten teljesítsek (de közben azért ne is teljesítsek). Így aztán totálisan mindegy, mit csinálok, nem bírok az irreális elvárásaimnak megfelelni, ettől pedig frusztrált és vibráló leszek.
Na és hát ez így nagyon nem visz előre semerre se. Ugyanez volt a Pista/Bence vonalon is és láttuk, hogy semmi jó nem sült ki belőle, bezzeg mikor abbahagytam. Szóval mostantól az lesz, hogy nem pusholom magam. Ha kész leszek, majd szépen megteremtem a Pasit, ebben nagyszerű vagyok, tehát ezen nem kell aggódni. Amíg nem vagyok kész, addig meg élvezzem életem utolsó szingli hónapjait, legyek itthon sokat, egyedül sokat, nézzem meg a teljes gilmore girlst és jóbarátokat és big bang theoryt, csináljak dolgokat, ha akarok és ne, ha nem, tegyem, amihez kedvem van és szépen békéljek meg azzal, hogy nem az definiál, hogy kivel vagyok, hanem az, hogy az adott pillanatban miként tapasztalom meg magam. Az adott pillanatban. Ami azt jelenti, hogy nem tegnap, nem holnap, most. Nem kell aggódni, minden a legnagyobb rendben lesz, de ahhoz most nagyonis hagynom kell magamat a következő tetszőleges időtartamban semmit tenni. Nyugi nyugi. Épülni tessék. Meditálni tessék reggelente, napozni, jókat olvasni, exeken szenvedni, Sütivel hemperegni, társaságban lenni, egyedül lenni, meg kell tanulni a Pillanatot szeretni.
Mert most nem érzem magam a helyemen sehogy. Sem társaságban, sem egyedül, sem barátokkal, sem családdal. A legjobb, legviccesebb mókák történnek és én nem vagyok bennük, mert azon stresszelek, hogy máshol, máshogy kéne lennem. Nem. Pontosan itt, pontosan így, pontosan ezekkel az emberekkel vagy pontosan nélkülük kell lennem - ez így van jól.
