Tegnapelőtt tehát mentem a kis biciklimmel a szlatinába, és arra gondoltam: basszus. Volt már itt minden. Hogy a Bencén lépek éppen túl és hiányzik; hogy túl sok melóm van; hogy még mindig túl sok melóm van; hogy összekavartam az életet; blablabla satöbbi – de igazából, lássuk be, hogy amióta húsvétkor lelépett a bence, azóta egyszerűen csak kurvára szarul vagyok (és meglepő módon ez egyébként nem a bencével áll kapcsolatban).
Ugyanis a következő a helyzet.
1. A Bence eltűnését a mai napig igazából nem értem. Indokolatlan, érthetetlen, meglepő és előzmények nélküli volt, mégis a szívem mélyén nagyon helyén érzem, hogy így történt. Ebből arra következtettem, hogy baromira nem volt véletlen. A Bencének akkor és ott ki kellett lépnie az életemből. Totál nem volt előjele, nem fújt előtte a szél, nem volt semmi, ami előrevetítette volna, hogy ez lesz. Szerintem a Bencét is legalább annyira meglepte, mint engem – de a Bencének akkor és ott ki kellett lépnie. Magic.
2. A Matyival ugye összekavartam. És akkor elgondolkoztunk, hogy mi lenne, ha járnánk. Igazából már majdnem bele is éltem magam, előzmények megvannak, de bemm, egy megérzés visszatartott. Egy megérzés kapott a realitásban hitelt a tények helyett! De most komolyan! Magic.
3. Az Ákosnak csináltam prezit. Tökéletes munkakapcsolat, tökéletes haverság. Magic.
Nos, tehát, itt van az életem telítve varázslattal, de olyan szinten, hogy az valami elképesztő és igazából teljesen kiszedett az univerzum az utamból mindent. Olyan, mintha minden összegződne, mintha minden összeállna egy nagy képpé – és a végén mindenki összeáll egy képpé – és a kép alakulna és egy lezárást jelentene a kamaszkoromról. És nekem össze kell szednem magam és be kell állnom a képbe, hogy menjen a vaku és elcsattanjon a kamera és aztán kiszálljak a képből, kezembe fogjam a fényképet, ráírjam a hátuljára, hogy 17-23 és fogjak egy rajztűt, kirakjam egy parafatáblára, aztán felálljak és kinyissam az ajtót, ami mögött napsütéses nap van és kilépjek a szabadba.
Szóval értitek? El kell engednem őket. Összeállni egy nagy képpé, amin ott van Matyi, Ákos, Csörsz, Bence és ezért nézek én most szembe velük, mert éppenséggel fotózkodunk! De ha ez kész, akkor nekem ezt le kell raknom és miközben sosem engedtem még el igazából közülük senkit, mindenki a részem és az életem része volt, ezt most meg kell tennem.
Na és tessék, ezért vagyok szarul. Mert mindannyiukat el kell engednem és ezt meg is akarom tenni, de közben meg teljesen nyilvánvalóan elszomorít.
