Egyébként úgy érzem magam, mint a Kis Herceg hülye hiú rózsája. Hogy így készülődök. De szó szerint, testileg-lelkileg. Időt szánok a minőségi egyedüllétre. Olvasok. Gondolkozom a karrierfolyásomon. Új laptopot veszek. Új fehérneműt, fürdőruhát, mindenféle kozmetikai kelléket. Elmegyek fodrászhoz, futok, sportolok, inspirálódok. Lassan, nagyon lassan.
Közben pedig van bennem egy belső idegesítő szamár, aki folyamatosan azt szajkózza, hogy "ott vagyunk már?!", én meg magamba nézek és azt mondom, hogy nem. Far far away, oda megyünk, ez messze van. Közben folyton vizsgálom magam, hogy vajon azért mondom e ezt, mert félek attól, hogy ha egyszer azt mondom, na most, akkor nem lesz semmi, és bolondot csinálok magamból. De nem, de nem, de nem. Mert persze, vannak kételyeim, meg kicsit félek is, de alapvetően tudom, hogy bármi menni fog, amit kitalálok.
Csak addig vannak lépések. Egy pár.
