Most mindjárt leírom, miért volt a tegnapi nap életem egyik legfantasztikusabb napja, de előtte van pár minicsoda, amiért hálát szeretnék adni.
1. A tiszta és igaz belső megérzéseimért. Kb egy hete részegen majdnem felhívtam a Bencét, hogy találkozzunk, persze a józan eszem 80 km-rel arrébbról gyorsan visszasprintelt és megállított, de milyen tökéletesen és gyönyörűen működtek már az ösztöneim már akkor is! Tudtam, éreztem, hogy valamiért találkoznom kell vele. Valami elképesztően csodálatos, hogy mindig azt teszem és az történik, aminek történnie kell.
2. A mozaikért, ami szép lassan kezd összeállni, az útért, amire szép lassan kezdek visszatekinteni.
Az elmúlt két hónapban olyan volt, mintha egy kurva nagy mocsáresőerdőn vágnám át magam egy batár nagy bozótvágóval. Nem láttam SEMMIT, csak azt tudtam, hogy mennem kell előre és tudtam, hogy mi a következő jó lépés, de nem tudtam, miért és hogyan és nehéz volt. Mégsem szálltam ki és mégis bíztam a megérzéseimben és millió apró kis lépést tettem meg:
- Összegeztem a kapcsolataimat az exeimmel és lezártam és elengedtem őket. Összeállítottam őket egy nagy képpé.
- Nem jöttem össze a Matyival.
- Nem jöttem össze a Darioval.
- Rájöttem, hogy saját magammal kell jóban lennem.
- Bíztam abban a megérzésemben, hogy egyedül kell most lennem.
- Rájöttem, hogy nem külső irányokból és tevékenységektől leszek jobban (még a meditációtól sem).
- Megállapítottam, hogy megtanultam a leckét: tudok párkapcsolatot működtetni.
- Erősen igyekeztem nem pusholni magam.
- Szembenéztem azzal, hogy igen, kapcsolatfüggő vagyok. (Aztán megértettem, mit is jelent ez.)
- Túlléptem az Ákoson (véglegesen).
- Rájöttem, hogy mennyire bíznom kell a szakaszérzékelésemben, és hogy a Bencének is pont akkor lett vége, amikor megjósoltam.
- Elkezdtem testileg-lelkileg is építkezni. Fodrász, fehérnemű, sport, kozmetikus, istennyila.
Ezek mind-mind olyan lépések voltak, amik éreztem, hogy jófele visznek, de semmi igazi hasznukat nem láttam. Csoda boldogság öröm szeretet béke, hogy hallgattam magamra bennük mégis, mert elvezettek ide.
3. A Bence szerepéért az életemben úgy amblokk. Hogy mindig azt tette, amit tennie kellett. Vágyott rám, keresett, küzdött értem, mellettem állt, elköteleződött, végig ott volt, kitartott, megint küzdött értem, szerethettem, elengedett, túllépett rajtam. Mindig-mindig pontosan azt tette, amit tennie kellett, valami gyönyörű intuícióval és beleérzéssel. Így tudom, hogy valószínűleg nem fogom tudni rendesen kifejezni és megköszönni ezt ebben az életben, de ha találkozunk egy másik dimenzióban, akkor nagyon nagyon szeretettel fogom körbelélektáncolni ezért.
