Lássuk hát az elmúlt hónapok izgalmas történéseit, most új szempontból áttekintve. A következő érdekfeszítő élményekkel gazdagítottam tapasztalataimat:
1. "én biza most tökéletesen önfejlesztek, személyiségfejlesztek, összerakom magam fullosra és majd jön a nagy ő, de ezzel most ne foglalkozzunk, egyelőre nehogy jöjjön, amúgy nem vagyok százas úgyse" (Visszafogott Önfejlesztés)
2. "jézusom, kapcsolatfüggő vagyok, sose lesz pasim, kell nekem valaki, tudom, hogy nem kéne keresnem, dehát én így nem vagyok százas!" (Bevallott Pánik)
3. "leszarom a pusholást, a pillanatnak élek, összekavarok minden szembejövővel, faszságokat csinálok, nyár van" (Elvonási Tünetek Okozta Kavarás)
4. "ó máj, rémesen érzem magam, hogy csinálhattam ilyeneket, a végén csak nem ki fogok égni?! ráadásul basszus, még MINDIG nem vagyok százas, nem hiszem el, ki kéne ebrudálnom magam az országból!!" (Visszaesés Miatti Bűnbánat)
Ahogy Juli tökéletesen megfogalmazta, pontosan úgy viselkedek, mint aki azt mondja "mostantól nem eszek csokitortát" - ez megy is neki egy darabig, majd utána betéved egy cukrászdába és konkrétan minden szembejövő sütit felfal válogatás nélkül.
De ami az egészből a lényeg, az az, hogy halálosan fölösleges most megint elkezdenem pusholnom magam. A következmények talán nem a legszerencsésebbek, de alapvetően az, hogy nem pusholtam magam az elmúlt időszakban, az teljesen jó döntés volt és úgyis azt fogom csinálni, amit őszintén akarok, nem? De. Akkor meg? Ha nem vágyom arra, hogy összekavarjak még 50 emberrel, akkor nem fogok. Ha majd rendben akarok lenni, akkor rendben leszek. Miért sürgetem magam összevissza? Mit kell mindent folyamatosan megítélni? Irányt szabni? Kontrollálni? Helyre rakni? Miért nem vagyok képes bízni abban, hogy egyszerűen a legjobb döntéseket hozom, amik az adott pillanatban tökéletesen szükségesek? Miért nem hiszem el, hogy bízhatok a megérzésemben, az intuíciómban, az irányérzékemben, miért kell magamat megítélnem, pofozgatnom, terelgetnem, mint egy rossz gyereket, aki azonnal faszságot fog csinálni, amint nem állok mögötte egy hatalmas bunkósbottal? Miért nem vagyok képes hinni magamban?
És miért nem vagyok képes felfogni, hogy mindent, de mindent, de mindent megélek a világon úgyis? Nincs tapasztalat, ami kívül esik a kereteimen? Olyan, mintha egy hatalmas kört mennék és egy icikepicike szeletet látok belőle ebben az életben csak, de azon stresszelek, hogy a következő egy méteren úristenmindenképp a legjobbal találkozzak.
Hülyeség. Az élet végtelen, a lelkem határtalan, örökkévaló és szabad, ez vagyok én, bízzak magamban, bízzak a lelkemben, bízzak a döntéseimben, a megérzéseimben, bízzak benne, hogy amerre fordulok, ott kaland, szeretet, öröm vár, éljem az életet szenvedéllyel, szeressek másokat, legyenek körülöttem csillogó szemek és mással ne foglalkozzak. A lényeg, hogy csillogjon a szemem és csillogjon a körülöttem élők szeme és nincs más irányvonal, ez az út.
