Az van, hogy most épp meg vagyok hízva. Konkrétan 5 kilóval több vagyok (61 brrr), mint amennyi szoktam lenni és amennyinek lennem kéne (56).
(Ezt rettentő bevallani.)
(A megtévesztő introval ellentétben ez nem egy fogyókúrás post lesz.)
Jöttem szépen a kis biciklimmel és azon járt az agyam, hogy brr grr, kövér vagyok, így TUTI nem tetszek senkinek, magamnak se, másnak se. És akkor az jutott eszembe, hogy "most tényleg? Képes vagyok halál komolyan azt gondolni, hogy azért, mert nem vagyok szupervékony, ezért mindenki messziről elkerül majd?! És az x, y, z, k?" - és konstatáltam magamban, hogy igen, nem vagyok teljesen tökéletes, nem vagyok teljesen kész, nem vagyok teljesen kerek. Testileg is így van, meg lelkileg is így van.
De a helyzet az, hogy lehet, hogy 2 hónap múlva 54 kiló leszek és ezenkívül nagyon harmonikus sugárzó rendben lévő kis manó, de akkor is lesz egy csomó dolog, amiben még mindig nem leszek kész.
Szóval arra jutottam kapaszkodnitessék, hogy nem kell kész lennem ahhoz, hogy kész legyek. Hogy caplatok egy úton előre és abszolúte tökéletesek vagyunk a jelen pillanat adott tökéletességében így, ahogy vagyunk, én meg mindenki. Hogy az az igazság, hogy kész vagyok. Ironikus módon nem azért lettem kész, mert kész lettem, hanem mert rádöbbentem, hogy nem szükséges késznek lennem ahhoz, hogy kész legyek.
Így hát.
Kedves Világegyetem! Arra gondoltam, hogy akkor így szándékozok megtapasztalni egy kapcsolatot, dobhatod dankesehr köszipuszi. :)
