Úristen annyira rottyon vagyok, hogy az valami elképesztő és majdnem biztops vagyok benne, hogy nem a konkrét események vagy az érzéseim okozzák, hanem hogy egy napja kattogok, hogy írni szeretnék. Grafomániám kezd enyhén durva szinteket ölteni: körülbelül tegnap délután jutottam el arra a pontra, hogy oké, írnom kell - ezek után történt még egy megírandó akció, ami után már annyira szerettem volna egy klaviatúrát vagy papírt és egy kis békés egyedüli nyugalmat, hogy pattanásig feszült idegekkel, vérben forgó szemekkel és habzó szájjal vezettem haza az M7esen. Najó, nem. :D *
Najó, tehát, sound. A sound mindig egy nagy vízválasztó: közel van a szülinapomhoz, rengeteg élmény, impulzus, ember, régiek, újak, elképesztő fáradtság, fizikai kimerülés, 0-24 együttlét emberekkel, drámák, események, veszekedések, agresszió, szeretet, izgalom - ez ilyenkor olyan, mintha mindenki egy évig gyűjtögetné magában egy külön szekcióban az energiagombolyagokat, júliusban pedig jöjjön minden csőstül.
Fantasztikus társasággal voltunk együtt, váltakoztak az emberek, jöttek-mentek, a kemény mag már összeszokott volt, buliztunk együtt, külön, chilleltünk, a jocival valami fantasztikusan éreztem magam, szeretem ezt a kapcsolatot, ami köztünk van.
És azt hiszem., hogy valahogy tegnap délután jött el az a pont, hogy telítődtem. Mármint így a sounddal is és amúgy is. Eddig az elmúlt másfél hónapban nagykanállal habzsoltam az életet, minimális feltöltődési pontot hagyva magamnak bármire is (ez konkrétan bokiban testesült meg). Követtem a szívem hangját, amerre az intuícióm suttogott, arra mentem, minden egyes pillanatban az Életet, az Izgalmat, az Élményeket hajhászva, jöjjenek azok bármilyen formában. Az adrenalin, a kaland, a feszültség vitte előre a lábaimat a nap minden órájában és jó volt, mert mindez nem kényszerből vagy függőségből történt, nem félelemből vagy menekülésből, hanem a puszta Vágy és Szenvedély és Életszeretet vitt előre az utakra.
És akkor szombat délután ültünk a parton a jocival, odajött a Bence (to be continued), leült mellém, beszélgettünk, durmoltunk, szunyáltunk, és arra gondoltam, hogy úristen, én szeretem ezt a fiút. És hogy hihetetlen és az is, hogy most jövök erre rá, de én őt szeretem.
És erre a gondolatra valahogy nagyon elfáradtam. Nem is a Bencével kapcsolatban, vele nincs a világon semmi kérdés, hanem úgy általánosságban. Nagyon nagyon nagyon jó volt, igaz és tiszta ez az elmúlt másfél hónap és csodálatosan hálás vagyok érte, de most elég volt. Elég volt az élet nagykanállal habzsolásából. Három hete mentünk haza a vonaton a balatonról és meséltem dani egyik haverjának, hogy most mennyire falom az életet és mennyire élvezem és ilyen kavarós korszakomban vagyok, ami eddig még nem volt. Ő megkérdezte tőlem, hogy "és nem unod még?" és erre én elgondolkoztam, hogy mit is érzek és rájöttem, hogy őszintén - nem. Kicsit sem. Imádtam.
És ennyi most elég volt. Elfáradtam, mint Forest, aki elhatározta, hogy fut egy kicsit - ha elfáradt, aludt, ha megéhezett, evett, ha menni kellett, azt mondta: indulás. Futott 2 évet, 3 napot, 8 napot és 12 órát (kb) és azt mondta: "Kicsit elfáradtam. Asszem most hazamegyek." - és csak így, egyszerűen, véget értek a futós napjai.
Hát valahogy így vagyok most ezzel én is. Csodás fantasztikus mesés volt, finom, isteni és mézeskrémes és most itt az ideje megpihennem. Leginkább lelki értelemben.
Vágyok egy kis egyedülétre, egy kis csendre, nyugalomra, békességre. Vágyok egy kis töltekezésre, egy kis megnyugvásra, egy kis önmagam teljességére. Nem vágyok több kavarásra, nem vágyok több fiúkalandra, nem vágyok arra, hogy nehéz legyen összeszámolnom, hány fiú forog is így vagy úgy az életemben.
És beszív - és kifúj.
* De amúgy majdnem.
