Így van bennem ez a hatalmas ellentmondás, ez az elképesztő kérdőjel a tetején megspékelve egy adag needynessel, sajnos megint kezd ismerős ízű lenni ez a torta, ássunk csak bele.
1. Az ellentmondás abban rejlik, hogy abszolút nem érzem a határvonalat a között a két ellenpólus között, hogy "összejövök a random első szembejövővel" és "mindenkiben találok valami kifogást". Ugye nyilván a cél a balansz elérése lenne, hogy ne véletlenszerűen döntsem el, ki lesz a párom, de azért ne is a tökéletest hajkurásszam. És az a helyzet, hogy erről, jelenleg, fogalmam sincs, hogy hol állok, legalábbis a gyakorlati példákat tekintve. Tehát pl abszolút nem tudom eldönteni, hogy Bence2 megfelelő emberke lenne nekem vagy sem, akarok e vele lenni vagy sem, jó lenne e vagy sem. Valamiért van egy olyan elképzelésem - és lehet, hogy ez teljesen rossz amúgy -, hogy azt valahogyan érezni fogom már az elején, hogy kit szeretnék vagy hogy akkor majd nem leszek tele kérdőjelekkel. Vagy legalábbis már az elején valamennyire okés lesz, mondjuk minimum úgy, mint az Ákosnál. Hogy egyértelmű, hogy jó vele nagyon, hogy nem villódzik neonszínben a fejem felett a kérdőjelem, hogy egyre jobban megtetszik és egyre több dolgot fedezek fel, ami tetszik benne, ahelyett, hogy az azonnali fájdalmas csalódásaim zuhanási sebeit palástolgatnám és nem hasonlítgatom exekkel. Ja, azt gondolom, hogy ez a 4 dolog alapkövetelmény lehet és jó kapaszkodó. Szóval nem szükséges, hogy tökéletes legyen, de az alábbiak igenis szükségesek:
A, EMBERILEG
- jó ember legyen
- fel tudjak rá nézni
B, KAPCSOLATILAG
- amikor vele vagyok, ne legyen nonstop pulzáló kérdőjel a fejem felett
- érezzem jól vele magam
- ahogy megismerem, pozitív csalódásaim legyenek, ne negatívak
- ne gondolkozzam exeken, amikor / miután vele vagyok.
Igen, ezek must have-ek. Ennél kevesebbel nem fogok megelégedni.
2. Persze kissé elhomályosítja az ítélőképességem, hogy miután az elmúlt 12 órában offoltam ismét mindenkit, tökéletesen nyomorultul érzem magam. :D
Viszont a helyzet az, hogy arra is rádöbbentem, hogy amíg a kapcsolatok elől a kibúvókat keresem, addig valószínű nem vágyok egy kapcsolatra. Ha vágynék egy kapcsolatra és jönne egy kapcsolat, akkor szerintem nem az lenne, hogy finnyásan visszatolom, majd a kerítés lécei között kisurranok. És ahogy magamat látom, nagyon úgy nézem, hogy ÉN egyáltalán nem akarok kapcsolatot, hanem kérlek titeket alássan, én egy új életszakaszt akarok, de közben rettegek is tőle. Tehát valahogy lassan késznek érzem magam az összeköltözősdire egy fiúval (aki nem a Joci), vagy legalábbis azt érzem, hogy késznek kéne lennem rá, de nem vagyok úgy igazándiból, ezért pusholom magam, hogy legyen már valaki, de az utolsó pillanatban mindig kitáncolok a helyzetből. Ja, asszem ez tudná a legjobban megfogalmazni az állapotomat. Pusholom magam, hogy legyen már kapcsolatom, de az utolsó pillanatban kitáncolok, nehogy tényleg legyen.
Vajon miért..? Miért pusholom magam és miért táncolok ki?
Azt hiszem, azért táncolok ki, mert a vágy nem valós a kapcsolatkezdemény, hanem push hatására jött létre. És azért pusholom magam, mert az énképemnek még mindig vannak gondjai a szingliséggel, mert többnek érezném magam attól, ha valaki mellettem lenne és imádna, mert a világ előtt szégyellem, hogy egyedül vagyok és mert lemaradva érzem magam a tennivalókkal a családalapítás terén.*
Huh, amúgy ez izgis. Gondoljunk csak bele. Amikor 15 voltam, már nagyon vágytam egy kapcsolatra, konkrétan ez volt a szöveg bennem: "szeretnék egy kapcsolatot". Innentől kezdve az első szembejövő srác oké volt erre és nem az volt ugye a kérdés, hogy kivel, hanem hogy legyen. Mármint ennek az elvárásnak feleltem meg: "legyen egy kapcsolat". Ez a megközelítés fenn is maradt egész sokáig, és a sálingádám, matyi, csörsz, ákos vonal elején egész végig nem a milyen kapcsolat volt a lényeg, hanem pusztán a kapcsolat és azért velük voltam, mert ők jöttek. Csak közben megtapasztaltam az ákossal, hogy milyen lehet egy kapcsolat és ez eléggé megdobta az elvárási szintemet, és hirtelen már nem az kezdett számítani, hogy kapcsolat, hanem hogy milyen kapcsolat. (Ez persze valahol butaság is, mert nagyon sokat lehet fejleszteni egy kapcsolaton, valahol viszont azért érdemes elolvasni az ákosos kapcsolat elejét, mert azonnal éreztem, hogy ez mennyire király lesz.) És akkor nekiálltam olyan embert keresni, akivel van nagyfokú potenciál kettőnk között és ez történik most, hogy keresem ennek a határait, feszegetem őket, nézegetem, vizslatgatom és így zárul be a gondolati köre annak, hogy miképp is kerültünk ide, erre az Irreális elvárások VS Teljesen Random Kapcsolati Döntések mezsgyére.
De azért egy dologra felhívnám a figyelmet. Mi az, aminek ellenállok?
Ellenállok a jelen pillanat tökéletes folyásának, mert a saját magammal szembeni gyerekkori elvárásaimat akarom beteljesíteni és ezt hajhászom. Ellenállok a jelennek, mert helyette azt a jelent keresem, amiben már megvan a párom. Ellenállok annak az elfogadásának, hogy valamit elronthattam, hiszen nem jött be az a tervem, hogy 23 éves koromig meglegyen életem szerelme.
El kellene fogadnom a jelen pillanatot, de nem tudom elfogadni a jelen pillanatot úgy, hogy csak benne ülök, mert idegesen remeg a lábam, hogy "menni kell!!!! El vagyunk késve!!! Siess!!!!!!"
Igen, ez az. A fejemben van egy hang valahol hátul, ami azt ordítja, "Siess!! Elkéstél!!!! Siess!! Szedd össze magad! Itt fognak hagyni!!!!"
....
Mennyire ismerősek a fenti mondatok? :) **
Na ez az. Nem is a világ elvárásai azok, még csak nem is a sajátjaim, talán nem is a családoméi. Van bennem egy kép, miszerint lassan eljön az idő a megállapodásra, és én, aki mindenben nyolcszázszor gyorsabb vagyok, mint mások, úgy érzem, lemaradtam és sürgetem magam, hogy itt fognak hagyni. Konkrétan ennyi a belső érzésem, ezért nem tudok megállni, ezért keresek, ezért kutatok, mert retteg bennem a pinduri kisgyerek, hogy engem basszus tutifix itthagynak, ha nem szedem össze magam nagyon gyorsan.
Ezért ellenállok annak, hogy megálljak. A megállás, a tötymörgés, a lassúság, a lemaradás, az otthagyottság nem én vagyok és elutasítom.
Hát tessék.
Én vagyok a lemaradás. (Úristen, mekkora most bennem a belső felzördülés, hördülés, zúdulás, háborgás! :D) Én vagyok a lemaradás. Én vagyok az otthagyottság. Én vagyok a kicsi gyerek, akit otthagytak az erdőben, a többiek elmentek, de ő túl lassú volt és most egyedül tévelyeg az erdőben. Ami amúgy nem félelmetes, hanem szép, dehát mégiscsak, a tudat, hogy otthagytak! El van anyátlanodva, apátlanodva, kicsit aggódik, hogy jó e ez így? Félek vajon vagy nem félek? Igazából nem is olyan rossz egyedül lenni, itthagyva, ha őszintén belegondolok, egyáltalán nem olyan rossz lemaradni, de nem kéne szarul éreznem magam? Végül is mégiscsak itthagytak... (Természetesen Apa hagyott ott.)
És akkor tudjátok, mi kerekedik felül benne hirtelen? Az önálló felfedezés, a kalandvágy. A patakok, az utak, a fák, amiket csak ő tud felfedezni, amiket egyedül barangolhat be, amiknek a meghódításától forr benne az adrenalin és az izgalom és csodás, hogy egyedül van, de nem lenne jobb mégiscsak egy társ hozzá? (Természetesen mindezt Apától tanultam.)
És akkor egy idő után elszontyolodik, ahh, hát mégis egyedül vagyok, jó kis kalandok ezek, hozzák az izgalmakat, sokat tanulok, felfedezem a világot, dehát.. mégiscsak egyedül vagyok, mennyivel jobb lenne, ha valakivel megoszthatnám ezt.. kicsit unatkozom is... basszus. Egyedül vagyok.
Na itt vagyunk most.
Ugye megvan az elmúlt másfél hónap?
:)
Fuhh, ez kemény, de majdnem megvagyunk. Lássuk. Mit csináljon a bennem élő kisgyerek, aki úgy érzi, otthagyták az erdőben, mert ő lemaradt, elindult felfedezni, mert arra vitte őt a szenvedély, amerre a patak csobogott és vaddisznó ivott, de végül mégiscsak kezd magányos lenni?
Andris amúgy jól megmondta: elmegy és tutajt épít. Így igaz, megyek is tutajt építeni.
* Természetesen azért pusholom magam, hogy ne maradjak le, azért pusholom magam, mert sietni kell, különben itt fognak hagyni.
** Emlékezzünk az ominózus éjféli misére. ;)
