Fúú megint kezdek egy kicsit túlpörögni. Most épp azon a szinten vagyok, amikor így nem nagyon tudok leállni a nagy lótás-futásban egy pillanatra megpihenni, nyugi, nyugi, szúúszááá. Befele figyel. Na ez nem nagyon megy.
Mondjuk kettő dologra azért rájöttem: egyrészt, hogy én azért kezdtem a Balázzsal dolgozni, mert szeretem a Balázst (emberként) és fontos nekem és örültem, hogy így több időt tölthetünk együtt, és nem a projekt miatt. Ami alapvetően rettentően rossz indok és ezért simán rosszul esik, ha kizárólag munkáról beszélünk, továbbá a melónak se tesz jót, hogy igazából nem is az a fókuszom.
Plusz, a másik megállapításom, hogy például ma az Ancsur nem szólt nekem, hogy nem akkor találkozunk, amikor, de ezt minden bizonnyal nem azért tette, hogy engem bántson vagy mert velem bármi gondja lenne, hanem sokkal inkább azért, mert magára koncentrált és nem másokra (pl rám). Ilyenkor az esik rosszul, hogy azt érzem, hogy leszar és nem adja meg a minimális tiszteletet sem, de valójában nem erről van szó, csak szimpla önzésről, egocentrikusságról és saját magára fókuszálásról. Az meg, hát, mit tegyünk, emberi.
Harmadrészt, arra jutottam, hogy a Matyival leszek. És furcsa, mert nagyon jól érzem vele magam, egészen biztos vagyok abban, hogy ezt szeretném és körülöttem mindenki támogatóan viszonyul ehhez, magam előtt mégis úgy érzem, mintha magyarázkodnom kéne. Talán azért, mert annyira könnyű az egész, a szónak a pozitív értelmében. Természetes, egyszerű, magától értetődő, egyértelmű. Rájöttem a hétvégén, hogy vele akarok lenni... najó, ezen most elegánsan tovább siklanék, de lássuk a kérdést egy kicsit jobban, mert érzem, hogy különben megbújik itt egy kis furfang.
Tehát, az volt, hogy láttam egy csomó - nagyszerűen funkcionáló - párt. És arra jöttem rá, hogy nem értem, mit szarakszunk itt. Mindenkinek vannak hülyeségei. Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, elviselhetetlen pillanatai, mindenki bunkó néha, mindenki ideges néha és mindenkinek van rossz napja. Egy kapcsolat sokkal nehezebb, mint egyedül lenni és minden esetben lemondással, önzetlenséggel, saját magam háttérbe rakásával, alkalmazkodással és figyelemmel jár. Mindezekért cserébe viszont rengeteg szépséggel, szeretettel, kötődéssel, intimitással, egymásra találással, elköteleződéssel, közös szabadsággal, egymás és magunk megismerésével és boldogsággal is jár. Egy kapcsolatban megélhetjük magunkat úgy, ahogy egyedül nem: valakihez tartozónak, hazatértnek, nyusziakolmelegben durmolónak, önzetlennek, szeretettelinek, aktívnak, szenvedélyesnek, csodálatosnak. Egyedül meg megélhetjük magunkat szabadnak, önfeledtnek, egyedinek, kötöttségektől mentesnek, nem befolyásoltnak. Ha kapcsolatban vagyunk, akkor valaki körül forognak a gondolataink, ha egyedül vagyunk, magunk körül. Ha kapcsolatban vagyunk, bosszúsak vagyunk és félünk, de közben mélyen érzünk és szeretünk és bízunk is a másikban. Valahol, tök mélyen, összetartozunk. Igazából egyedül lenni könnyű és kellemes, kellőképp felületes és rendkívül élvezetes. Nagyon nagyon jó egyedül lenni: nincs dráma, nincs alkalmazkodás, nincs feszültség, nincs félelem, nincs gond. Tök jó egyedül lenni, sokkal jobb, mint kapcsolatban, csak nem elég.
És most mondok egy szentségtörést, de így gondolom. Nem az ember a fontos, hanem a kapcsolat a fontos. Tudom, hogy mindenki az ellenkezőjét harsogja nullahuszonnégyben, de szerintem ez faszság. Nem egy tökéletes embert kell keresni, hanem egy csodás embert, akiben többet látunk, mint amennyit most magából megmutat. Valakit, akivel szeretnénk saját magunkat kinyilatkoztatni. Ez a gyönyörű és nem az, hogy azt találjuk meg, aki a legpikkpakkabb, akivel a legjobb az összejövősztorink vagy akivel azonnal szerelembe esünk.
Az, hogy a Matyival együtt legyek, a legrandomabb és a legszándékosabb döntés egyszerre. Azt hiszem, az ellen a belső séma ellen küzdök, hogy "bárki lehetett volna", hogy csak úgy "jó, legyen ő" alapon döntöttem, és ez pont annyira igaz, mint amennyire bárki esetében az. Azt hiszem, minden kapcsolat létrejötte véletlenszerű egymásra bökés, és ez is, nagyon. De közben ez a legszándékosabb, legtudatosabb, legőszintébb választásom is: nem azért döntöttem így, mert ne imádnék egyedül lenni; nem azért, mert nem volt jobb; és nem azért, mert megalkudtam. Folyamatosan gyanúsítgatom magam ezzel a három váddal, de a helyzet az, hogy a szívem mélyén ezek nem játszottak szerepet - ezek nem is játszhattak szerepet, mert akkor nem döntöttem volna így. A szívem mélyén valamiért megmozdult a vágy, hogy a Matyival legyek és őszintén, úgy igazán, azért döntöttem így, mert erre vágyom. Ennyi. Egy indokolatlan, mély, spontán, őszinte, igaz vágy volt bennem eziránt. Ennyi a furfang.
Szóval írtam neki, valami random smst, random dolgokról és odabicikliztem tegnap éjjel a szigetre, és annyira vicces volt (olyan életvicces módon), megöleltük egymást és elindultunk és huss, megcsókolt és kész. Ennyi. Mondom, nagyon nagyon könnyű az egész és természetes és ma azért nem ezen gondolkoztam, mert ehelyett azon gondolkoztam, hogy mennyi mindent szeretnék vele csinálni mostantól és hogy hogyan tudunk találkozni.
Hát ez van.
This is real és most sírnék egy kicsit örömömben, mert a lelkem mélyén meg vagyok hatódva, de azt nem tudom, hogy mitől.
