Történik velem valami mostanában. Elmondom a tüneteit.
- random szituációkban elalszom, és hirtelen olyan mély álomba esek, amiből nem tudnak felébreszteni
- naponta néhányszor néhány tizedmásodpercre elszédülök, miközben megyek valahol
- olyan, mintha folyamatosan aludnék
- pattanások jönnek ki rajtam
- nehéznek érzem a testem és nagynak
- nem kívánok semmilyen ételt igazából
- rossz a szemem fókusza
- intuitív módon érzem, hogy mit akar mondani (de konkrétan) a másik ember, mielőtt kimondaná
- csak intuitív alapon megyek mindenfele, a megérzéseim alapján döntök a helyzetekben arról is, hogy melyik autót stoppoljam le és arról is, hogy mit csináljak délután
- úgy érzem, nem tudok elég időt tölteni magammal, pedig erre vágyom, nem emberekre
- mindenki idegesít szinte
- folyamatosan sportolni akarok és mozgásra vágyom
- amikor végre lehetőségem van magammal lenni, akkor minden mást elképesztően leszarok. Például hogy valamit határidőre le kéne adnom vagy hogy hívnak (ja igen, telefont szinte soha nem veszek mostanában fel), vagy hogy másokkal kéne foglalkoznom.
- elképesztően zavarnak a hagyományos kapcsolatok mostanában. Valahogy minden szempontból azok az emberek és érzések izgatnak, amik valósak és a hagyományos emberkapcsolati kategóriák kifejezetten zavarnak. Azonnal kiszúrom a játszmákat, az elvárásokat, a hiányokat, azokat a hamis megnyilvánulásokat, amik egy adott reakciót akarnak kicsiholni és menekülök tőlük.
- totálisan rendben levőnek tartom, hogy a saját fő scope-om a rendbenlevés és hogy ehhez arra van szükségem, hogy 1, a szívem után menjek; 2, egyedül legyek; 3, fizikailag meg mindenhogy zizegve, zavartan, furán legyek és elképesztően idegesítenek az emberek, akik azt kérdezgetik, mi bajom.
- az emberek úgy egyébként is idegesítenek, sokkal jobban, mint általában. A toplistát az alábbi bűntettek vezetik:
1. felébresztenek, mármint valóban sikerül is nekik.
2. azzal zargatnak, hogy mi bajom és nem értik, hogy jelenleg a legfontosabb feladatom ez a belső elvonulás.
3. mindenféle elvárásokat támasztanak velem szemben. Egyébként jogos elvárásokat, mint például "figyelj rám, legyek neked fontos", "írj nekem mindig", "vedd fel a telefont", "legyen jó kedved", "alkalmazkodj hozzám" vagy "érezd jól velem magad". Érdekes mód mindennek az ellentéte is igaz, azaz azokkal az emberekkel imádok lenni, akik hagyják, hogy úgy legyek, ahogy lenni szeretnék.
4. nem hagyják, hogy ha mégis van valami betervezett feladatom, akkor azzal foglalkozzak.
5. nem úgy mennek gyalogosan vagy kocsival, ahogy szerintem kéne, miközben bringázom.
Összefoglalva, intoleráns vagyok és nagyon nem hagyom, hogy bárki is megmondja, milyen legyek és miképp éljem meg magamat.
A viselkedésem kis kérdőjeleket ereget a fejem fölé, mármint hogy vajh mi okom minderre. Lehetséges, hogy elviselhetetlenné válok? Hogy beteg vagyok? Hogy nem vagyok képes már emberekkel együtt élni így 4 hónap szingliség után? Hogy öregszem? Hogy szimplán rossz irányba megyek, mondjuk nyilván a Matyi szempontjából és ilyen szinten nem hagyom magam?
De asszem egy full normális folyamat zajlik le csak bennem és változok. A jó dolog az az egészben, hogy néhány dolog tudom, hogy segíteni fog a pozitívabb átvészelésében az egésznek.
1. meditáljunk.
2. ne dohányozzunk.
3. azt együk, amit a DNSünk kér. (Nem a szemünk, nem a szánk, nem a hasunk, nem a sejtjeink.)
4. Ha álmos vagyok, aludjak.
5. Ha egyedül akarok lenni, legyek egyedül.
6. Az elvárások elvetése jó dolog.
7. Lássam meg az idegen emberekben a mestert.
8. Lélegezzünk.
9. Szeressünk.
