Amúgy ahhoz képest, hogy egy teljes hónapos sztoriról beszélünk, szerintem elég keveset írtam a Matyiról, viszont alapvetően azt hiszem, annyi történt, hogy iszonyú egyértelművé vált, hogy nagyon szeretem a Matyit, nagyon vonzódok hozzá, nagyon szerettem volna vele lenni, és a világon semmi keresnivalónk egymás mellett.
Valahogy az egészben nem volt lehetőségem igazán benne lenni.
Kezdetben azért - illetve ez végig fennállt, csak különböző szinteken -, mert a nagy óvatoskodásban úgy éreztem, igényli, hogy visszafogjam magam. Nem mélyvíz volt, hogy hopp, bevonjuk egymást az életünkbe, összekapcsoljuk a dolgokat, együtt vagyunk, hanem egy ilyen óvatoskodós-hátralépés-tízméterttartós kör, amiben azt éreztem, hogy hátra vagyok tolva. Az elején a nem találkozással, a közepén a személyem komolyan nem vételével, a végén meg azzal, hogy nonstop hangoztatta, hogy nem járunk.
A másik, ami miatt amikor már találkoztunk, nem tudtam benne lenni az egészben, az a játszmáknak a tömege volt. Egy idő után konkrétan úgy éreztem magam, mintha színes pici IKEA labdákkal dobálna folyamatosan, és egy idő után elborítanának és befednének játszmák és drámák tengerként. Azt éreztem, mintha folyamatosan magához beszélne, magának mondaná a szemrehányásokat:
"nem tudsz egyedül lenni"
"süket fülekre találok"
"nem hallgatsz meg"
"nem veszel komolyan"
"nem válaszolsz azonnal"
"nem csak körülöttem forog az életed"
"olyan szerencsétlen vagyok, csak kihasználsz és szopatsz"
"remélem másokat is szopatsz, nem csak engem"
"nem is számítottam tőled másra"
"úgysincs kedved velem lenni"
"gyerekes vagy"
"megint itt maradok az érzéseimmel tök egyedül"
"el kéne tántorítanod, ha azt mondom, ne beszéljünk többet"
"te csak félrebeszélsz"
- És ez csak pár példa, ami most az eszembe jutott. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, vagyis nem tudtam érzelmileg közel kerülni, mert folyamatosan ezeket csinálta. Furcsa volt, mert nem is haragudtam ezek miatt (bár nagyon rosszul, frusztráltan és szétesve voltam miattuk, ez tény), de nem léptem közel. Valahogy azt hiszem, annyi történt, hogy nem tudtam nem a játszmák befolyása alá kerülni, de nagyon nem akartam belemenni egyikbe se. Nem akartam összeveszni a Matyival, nem tudtam haragudni rá a játszmáiért, mert értettem őket és a hátterüket, de belül iszonyúan kikészítettek ebben a pár napban is.
És még épp időben hagytuk az egészet abba (nem szakítottunk, mert mint megtudtam, nem is jártunk :D) ahhoz, hogy ugyanolyan szeretettel tudjak rá gondolni, mint eddig, viszont ennél többet nem lehetett csinálni ahhoz, hogy a Matyi ráébredjen, mennyire nem éredemes nekünk együttlennünk. Szóval végül is egy totális happy enddel zárulhat a sztori, de ehhez nyilván kell az is, hogy a Matyi kicsit belásson, érjen és saját magának elfogadjon ezt azt. Viszont az csak rajta múlik.
Annyit legalább tutifixen tudhatunk, hogy én nem tettem volna őt boldoggá, és ő se engem.
