Szóval az történt.
Hogy én nagyon szerettem az Ákost. A mai napig érzem a lelkem mélyén azt az elképesztő boldogságot, amit ő nyújtott nyújtott nekem. Ha magamba nézek, emlékszem arra a sok évvel ezelőtti télre, amikor nem tudtam elképzelni, hogyan lehetek én ennyire boldog.
És az Ákos romba döntött engem, porrá hamvasztott, elégetett. Az a sok fájdalom, az a rengeteg fájdalom. A hiánya a távkapcsolatban. Hogy nem vagyok neki elég, hogy soha nem bízott meg bennem, soha nem adta át magát egészen, a bűntudat, hogy mindent elrontottam az elején, az önvád. A bizonytalanság, a félelem, a gyomorforgató, húsbanyilalló fájdalom, amit a hiánya okozott. A pillanatnyi örömök, amikor vele voltam, a hosszú hetek szenvedései, amikor nem. A könnyek hada, garmada. És az, hogy megpróbáltam vele még párterápiára is elmenni 22 évesen, mert én annyira szerettem őt és ott is csak a fájdalom tört elő és nem oldódott meg semmi. Az illúziói és vágyai, aminek megpróbáltam megfelelni és amiknek nem tudtam. Porba-sárba tiportak.
Annyira, hogy onnantól, hogy vége lett az egész hercehurcának kicsit több mint egy éve, onnantól én kizárólag biztonsági játékot játszottam. A rengeteg fájdalom néhány mély, tudatalatti (és hamis) elképzelést ültetett a fejembe, amik az évek gyötrelmei alatt egész szép fákká cseperedtek.
1. Hiába tökéletes valakivel a kapcsolatom, akkor sem vagyok elég jó neki. A legtöbb, amit én egy kapcsolatból ki tudok hozni, sem elég a másik félnek. Ha megteszek minden tőlem telhetőt a legjobban passzoló emberrel, akkor sem leszek neki elég.
2. A csodálatos boldogságú, tündérmese szerűen induló kapcsolatok rettenetes véget érnek. A boldogságot nem éri meg a fájdalom, amit fizetni kell érte.
(Belső konklúzió: Egy közepes kapcsolattal érdemes maximum próbálkozni. Nagy Ő nincs, de jobb nem is keresni, mert a Nagy Ő gyanús egyének csak fájdalmat okoznak.)
És hát mindezeknek lettek az alábbi következményei.
- először választottam egy fiút, akivel nem engedtem, hogy túl jó legyen a kapcsolatom vagy hogy szeressem őt.
- aztán vele persze vége lett, mire én kizárólag felületes kalandokba mentem bele
- illetve visszarohangáltam az exeimhez, rendszeresen, leszarva, hogy látványosan semmi értelme nem volt ennek soha. Makacsul folyamatosan próbálkoztam.
- majd választottam egy abszolút biztonsági játéknak tűnő, elképesztően unalmas fiút, akit persze nem szerettem
- de a legjobb, hogy őt még meg is csaltam, a legjobb, hogy egy exemmel (ez már tényleg kabaré :D)
És akkor itt ülök, és csodálkozok, hogy nahát, nem működik a rendszer, nahát, nem szeretem magam, nem is értem, miért?!?! Hát ezért, basszus, nekem elég magas a megbocsátó készségem, és persze nagyon értem és érzem a fájdalmakat, amik mindezeket a döntéseket mozgatták, de azért kifejezett dicséretre nem tudom, mennyire számíthatok értük magamtól.
Szóval a hatalmas fájdalmaimért még jól meg is büntettem magam.
Most viszont előre kell mennem az úton, ami nehéz. Nem tudom, hogy valaha fogok e hinni újra abban a valakiben vagy valaha igazán szupernek tartom majd újra magamat, de muszáj előre mennem, a Bátrak, Nyíltszívűek és Jók útján.
