Egyébként az egészben az a legnehezebb, hogy azt érzem, hogy meg kell felelnem mindenkinek az elvárásainak, hogy "jól" legyek.
Hát nem vagyok jól!
És hiába nem vagyok már 16 éves, amikor teljesen rendben van nem lenni jól, hát lehet, hogy nincs rendben nem lenni jól, de attól még geci szarul vagyok. És nincs kedvem dolgokat prezentálni embereknek. Úgy viselkedni, mintha bármi probléma lenne azzal, hogy szarul vagyok. Ez az élet rendje és sajnálom, hogy elkéstem vele és lekéstem azokat a pillanatokat, amikor jogos volt, hogy szarul legyek, mert akkor sajnos jól voltam és elszalasztottam a megfelelő esélyeket, hogy szenvedjek. Mostanra pedig már össze kellett volna szednem magam.
Hát sajnálom.
Az élet kurva nehéz és fájdalmas és szomorú és nyomorúságos, az, na mit tegyünk.
Nincs kedvem pozitív csillivilli sugarakat szórni szerteszét, ha nem jönnek maguktól. Nincs kedvem a lakótársaimnak, a barátaimnak, a kollégáimnak, sem senkinek prezentálni valami képet magamról, ahogy nem érzem magam. Szarul vagyok, nem akarok emberekkel lenni, kész, ennyi. Ne akarjatok tőlem többet, ne akarjátok megmondani, mit tegyek és milyen legyek. Nem akarom, hogy aggódjanak értem megértés nélkül, hogy elítéljenek empátia nélkül, hogy megpróbáljanak 'segíteni' rajtam. A faszt.
Szóval az van, hogy azt érzem, hogy ez egy nagy és fontos dolog, ami most van: kitisztulok minden régitől, elengedek minden fájdalmat, kisöpröm a sebeket, tisztázom az érzéseket. És ez azzal jár, hogy antiszociális vagyok és szarul vagyok és szomorú vagyok és rosszkedvű és otthonülő vagyok öt hónapon keresztül és muszáj ezt megtennem, mert ez a továbblépés útja. És valaki ezt vagy megérti és elfogadja vagy nem, de attól függetlenül ezt kell csinálnom és kész.
