Azért, mert nem annyira agyalom túl a dolgokat és nem annyira aggódom rajtuk. Nem annyira elemzem, csak érzem, elfogadom, élem, ezeket a köröket futom be. Minden elég egyértelmű, amióta rájöttem arra, hogy az Ákos milyen mély sebeket ejtett bennem. Mintha vékony és elképesztően mély vágások lennének a karomban, a lábamban, a testemben és nem mertem volna kitenni a testemet újabb fájdalmaknak, amíg be nem hegednek.
Amióta erre rájöttem, azóta viszont szeretem magamat, úgy, mint egy kisgyereket, akit nagyon bántottak. Mármint, hogyan haragudhatnál egy pici gyerekre, akit megvágtak, megsebeztek, és elrejtette magát és elbújt, hogy ne bántsák újra? Egy ilyen mély, szomorú, együttérző szeretet van bennem a fájdalmak iránt - tudom, hogy kellett ez az idő és tudom, hogy ezalatt meggyógyultak a sebeim és kész vagyok újra előbújni. Szóval amióta ezt érzem és értem, azóta megnyugodtam.
És két dolgot várok ilyen full peace-esen:
1. hogy a Matyival lerendeződjenek ezek a dolgok. Amúgy nem azért várok ilyen full nyugodtan, mert
a, gyáva vagyok kilépni
b, igazából nem is akarok kilépni
c, nem akarom elviselni a feladás felelősségének a súlyát
d, önfeláldozó mártír vagyok
hanem abból a szuperegyszerű okból kifolyólag, hogy nem szeretném a következő 40 évben azt a súlyt a hátamon cipelni, hogy valaki engem tart a nagy őjének. Mármint, lehet, hogy ez mindenképp így lesz, de ha van rá egy pici, apró esély, hogy a matyi megértse és felfogja, hogy nem az ő hibája, nem az én hibám, egyszerűen csak nem múkodik, és ezáltal túllépjen. Szóval lehet menni fog, lehet nem fog menni, de én ezzel futok még egy-két kört, ameddig nem jön a vonatom (azaz ameddig nem érzem, hogy most már tényleg tovább kell mennem).
2. hogy ne legyek többé érzelmi halott.
:D
de komolyan. Az a szitu áll fenn, hogy olyan szinten zártam le az érzelmeket magamban, hogy kábé semmi sem hatol át az ingerküszöbömön, márpedig jó lenne sőt remek, ha mégis áthatolna.
3. és ezt most még itt megjegyezném.
Hogy az van, hogy minden barátom, aki elvárásokkal irányul felém bármilyen szinten is, totálisan csalódott bennem, és mindannyian ugyanazt mondják különféle csomagoádban, miszerint: "nem állsz mellettem". Most olyan emberekről van szó, akiket egyébként én nem pakoltam ki tudatosan az életemből, hanem olyanokról, akiket amúgy szeretek. Igazából 3 kategória van:
- aki látja, hogy furcsa periódusban vagyok most, de elfogadja, hogy ez van és majd más lesz és leszarja (pl. Joci)
- aki látja, hogy furcsa periódusban vagyok most és azt mondja: "kizártál az életedből", "nem kommunikálsz velem", "nem viselkedsz úgy, ahogy azt egy baráttól elvárhatnám" (pl. Sandi, Évi)
- aki látja, hogy furcsa periódusban vagyok most, de elfogadja és szeret vele együtt és ezért szuper a kapcsolatom vele (pl. Juli)
Az mindegyikükben általános, hogy látják, hogy furcsán viselkedem. De miben is áll ez a furcsa viselkedés, amit ők éreznek?
- egyik láb: bűntudat irántuk, ha úgy érzem, nem fogadják el az utamat
- ha így érzem, távolodok is tőlük
- másik láb: ráadásul valóban keresem magam és ehhez egyedüllétre, gondolkodásra, énkeresésre van szükségem. Ami azt jelenti, hogy kevesebbekkel is találkozom és így a távolodás látványos, mert nem találkozom velük.
- vagy, valamiért mindenképpen találkozom velük (együtt lakunk, kötelező hetente egyszer stb) és olyankor pedig nem tudok nekik megnyílni, mert egyrészt keresem magam és nem is tudom, pontosan mit mondjak, másrészt érzem a rosszallást. Tehát valamit KELL mondanom, de nem állok igazából készen rá és ezért erőltetettnek érzem vagy nem meghallgatottnak vagy nem elfogadottnak.
Összességében asszem így lehet összefoglalni:
- valóban nem vagyok stabil, ez tény
- igyekszem a legjobbat hozni ki, elfogadom a helyzet nehézségét, de látom, hogy korlátoltak benne a lehetőségeim
- tudom, hogy ez el fog múlni és látom magam előtt az utat, hogy miképp
- viszont jelenleg nem vagyok kész ítéletekre, kényszerre, nyomásra és számonkérésre, mert ehhez nem vagyok elég stabil
Összefoglalás 2.0
1. egy kihívásokkal teli időszakot élek. Ennek az az oka, hogy egy olyan úton caplatok végig az énkeresésben, aminek a jelen szakasza arról szól, hogy 1, újra bátor legyek; 2, feloldjam azokat a sokéves fájdalmakat, amiket 4 év alatt beszereztem magamnak; de kívülről sokaknak csak az látszik belőle, hogy 1, ez a lány engem kizár, 2, nem áll mellettem úgy, mint eddig, 3, megváltozott. A látszat és a valóság különbségét pedig az okozza, hogy elbasztam :D , konkrétan eltévedtem és ezért a bátorság felé vezető úton egy jelentős kitérőt kell tennem, ami a Matyival való kapcsolat és következményei (látszólagos felületesség, bűntudat, zárkózottság, hangulatváltozások, érthetetlenség, kettős személyiségjegyek*).
2. akik ezt a fenti 3 pontot látják, azok olyan emberek, akiknek valamit prezentálnom kell, mert valamilyen okból találkozom velük, de nem állok készen arra, hogy megmutassam magam nekik. Ennek számos oka lehet: mert nem érzem a részükről a figyelmet és/vagy az elfogadást; látom az ő igazukat is; nem tudom megvédeni magamat és az utamat; sőt elmagyarázni sem.
3. viszont ezen az úton nekem most végig kell mennem és én látom és tudom, hogy miért és merre és hogy. És még ha nem is értik meg, muszáj erre mennem, mert ez az az út, amerre a sebeim gyógyulása vitt. Úgy értem, lehetett volna talán jobb meg rövidebb út, de nem lett. Sikerült iszonyat sebeket szereznem be; ezeknek a gyógyulása nehéz és bonyolult volt és ráadásul maga a lábadozás majdnem akkora szenvedés volt, mint maga a sebbeszerzés. Szóval metaforikusan lett egy sebem; elvonultam, nyalogattam és nem mentem újra pengék közelébe, pedig a pengék közelében a réteken vannak a virágok is. Szóval nem volt se virág, se penge, helyette bekerültem egy szupersteril lebirintusba. Sokat mentem magamat védve-óvva, minden kockázatot kikerülve, majd rájöttem, hogy eltévedtem és basszameg, rossz helyen vagyok. De addigra már bekerültem a labirintus sűrűjébe és hiába láttam, hogy kívül vannak a rétek, oda kéne jutnom, az utak kifelé hosszan vezetnek. Mások csak azt látják, hogy mért nem bújok ki a rétekre a sövény résein keresztül, hiszen olyan feszültnek, zavartnak tűnök és idegesek, mert nem látnak rendesen és nem hallanak rendesen és én sem hallom őket rendesen, mert van közöttünk egy sövény, és dühösek, miért nem mászom már ki a labirintusból.
Összességében tehát nem hibáztathatom magam, amiért a sebek ennyire fájtak, hogy így féltem az újaktól és védtem magam tőlük. Most már látom az alagút végét, értem mi miért történt és tudom, hogy erre végig is kell mennem, ezért nagy béke és megnyugvás van bennem. De másoktól is nagyon érthető, hogy ők meg nem értik, miért tűntem el a fenébe.
* Hogy őszinte legyek, ebből nem mindegyik a Matyi miatt van.
bűntudat - mert nem értenek meg
zárkózottság - a bűntudat miatt
látszólagos felületesség - mert szenvedek a helyzettől
hangulatváltozások - ua.
érthetetlenség - na ez szimpla személyiségbolondság
kettős személyiségjegyek - ez is
