Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indiánlány. A lány az erdőben született, az erdőben élt, megtanult felmászni a hegyek kis ösvényein a zergék után és át tudott ugrani a patak kövein. Fel tudott mászni a sziklákon a hegy ormára és imádott barlangok mélységeiben kutatni régmúlt kincsek után.
Egy nap találkozott egy tigrissel, aki nagy volt, félelmetes, gyönyörű, nemes és bölcs. Valójában a tigris nem is tigris volt, hanem emberformát öltött az indiánlány kedvéért, mert akkoriban megszokott volt, hogy mindenkinek volt emberi és állati formája is, olyan közelségben éltek az emberek a természettel. Az emberré vált tigris és az indiánlány hatalmas szerelemre lobbantak egymás iránt és az indiánlány elment a tigrissel a dzsungelbe, a tigris hazájába. A dzsungel ismeretlen terület volt a lombhullató erdőkhöz szokott indiánlánynak, de most is élvezte a kalandot, a felfedezés örömét és nagyon boldog volt a tigrissel. Sokáig voltak a dzsungel gyönyörűségeiben, melegvízű trópusi patakokban mászkáltak és a párás melegben vízesés alá álltak, aminek a cseppjei simogatták a bőrüket a pálmalevelek között.
Ahogy telt-múlt az idő azonban, a dzsungelnek lassan nem a szépségei mutatkoztak meg, a tigris pedig megharapta a lányt. Nem direkt tette és nem akarta bántani, de a lány vállában hosszú, vékony, mégis nagyon mély sebet ejtett a tigris foga. És ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakoribbak lettek a fájdalmak. A lány ugyanúgy csodálatosnak és mennyeinek gondolta a dzsungelt, de a tigris egyre többször mélyesztette bele a fogait, és a lány hamarosan alig tudott menni, mert a combján és a hátán is mély sebek nyíltak.
Egy nap a tigris majdnem megölte a lányt, amikor az arcán ejtett mély sérülést, a lány pedig belátta, hogy el kell mennie a dzsungelből. Hazatért az erdejébe, de nem mászott sziklára, nem ugrált patakokon és nem keresett szedret és gombát, mert annyira fájt mindene és össze volt törve. Nem is tudta, de majdnem belehalt a sebeibe: ő csak azt tudta, haza kellett jönnie és össze kell most rogynia. Ismert egy napsütötte barlangot egy hegy oldalában, ami mellett sok zuzmó és bokor nőtt és volt mellette egy kicsi tó és abba a barlangba indult.
A barlang korábban lakatlan volt, most azonban lakott benne egy rakoncátlan manó formába bújt jótündér, aki meglátta a lány mélységes sebeit. Bekötözte őket, kenőcsöt kent rájuk, és hosszú időn át gyógyította a lányt füvekkel, varázslattal és szeretettel. Mindeközben persze manó formát öltött, így a tündércselekedetek közben gonoszul vigyorgott, összevissza halandzsázott, időnként érthetetlen módon felvihogott és furcsa vicceket mesélt. De ezalatt folyamatosan cserélte a kötést, állította a vérzést, keverte a gyógyírt a sebekre és varázsigékkel gyógyította a mélységes vágásokat. A lány eközben alig élt, nem akart beszélni és sokszor csak a manó csalafinta ábrázatát vette észre, a vágásokat sebesen gyógyító kezét nem. Ahogy azonban kezdett meggyógyulni, ahogy a sebek kezdték az utolsó gennycseppeket is kilökni magukból, hirtelen meglátta a tündért a manóban és nagyon megszerette. A tündér pedig, látván, hogy elvégezte manóbőrbe bújt feladatát, még egy utolsót vigyorgott és se szó, se beszéd, elment és soha nem tért vissza (noha onnantól kezdve időről időre madárként a lány feje fölé repült és csicsergett és beszélt és nevetett vele).
A lány pedig, hosszú hónapok lábadozása után először, feltápászkodott. Nagyon fájt neki minden egyes mozdulat, nagyon érzékenyek voltak a sebek, ezért kiment a barlangból, lassan sántítva, és fájdalommal a szívében, amiért a tündér is - úgy hitte - elhagyta őt. Elkezdett sétálni a jól kitaposott erdei utakon, de nem akart másokkal találkozni. Amikor valaki szembejött, gyorsan eltakarta a sebei nyomát a köpenyével és énekelt vele egy számot, majd gyorsan továbbállt, mielőtt a másiknak eszébe jutott volna közelebb lépni hozzá. Eszébe sem jutottak a hegyek gyönyörű sziklái, a napfényes ormok, a patakok kövei és az elveszett kincsek. Nem akart ilyesmivel foglalkozni, mert megtanulta, hogy a drágakövek keresésekor tigrisekkel találkozhat, és a tigrisek messzire viszik őt, egzotikus helyekre, és ki tudja, élve visszakerül e onnan.
Egy idő után az erdő mélyéből is kilépett és egy rétre került, amin egy mesterséges boltív egy útra vezetett. Az út két oldalát sövény szegélyezte, és homokkal és kaviccsal volt felszórva az ösvény a két oldal között. A lány tudta, hogy a kapun belépnie biztonságos és semmi sem fog ott várni rá. Tudta, hogy nem lesz ott veszély és nem fogják bántani, de tudta, hogy patakok, sziklák, kövek, harmat, napfény, föld és szél sem lesznek ott bent. Azonban arra gondolt, ezek csak a veszélyt hozzák magukkal. És még mindig látszottak a mély sebek a tigris fogai után. Így belépett.
A boltív borostyánnal volt befutva, szép volt, vagy annak mondható, és a falakat, amik az útját övezték, is növények borították. Árnyékos volt és biztonságos. Néha kétfelé ágazott az út, akkor az egyiket választotta és ment. Ment, ment, ment. De egy idő után elkezdett hiányozni neki a nap, a szél, a víz, a föld... és rájött, hogy ez az út biztonságos volt ugyan, de elvesztegette az idejét. Hiszen tudott volna ő mászni már azokkal a sebekkel! Tudott volna vadászni! Tudott volna felfedezni, kalandot keresni, kincs után kutatni, hát mit csinált ő egész mostanáig?! Az indiánlány nagyon dühös lett magára, de látta, hogy nem tud kijutni: eltévedt a sövénylabirintusban. Eközben ráadásul a törzsének a tagjai is elfordultak tőle: hiszen csak a labirintusba bekiabálva tudtak vele beszélni és nem hallotta őket; ők sem értették a lányt és nem is látták. Azt mondták, nem érti meg őket, miért nem jön már ki onnét, hát mennyit várjanak rá?! És nekik is élni kellett az életüket tovább. Ráadásul azért is dühösek voltak, mert ő volt a törzs felfedezője, kalandora, hírvivője és nemhogy nem végezte jól a dolgát, sehogy sem végezte a dolgát. Csak azok értették meg, akik már maguk is megjárták nemrégiben a labirintust, akik elképesztő módon szerették mindentől függetlenül vagy akik szitakötővé tudtak változni és berepülhettek hozzá. A lány viszont egyetértett azokkal, akik dühösek voltak rá; de nem tudott jobban fülelni, nem tudott hangosabban kikiabálni és ki kellett jutnia a labirintusból, hogy újra felfedezhessen. Hiába próbálkozott megfelelni a bekiabálóknak, nem tudott és nagyon dühös volt magára és utálta magát, amiért belépett azon a kapun, pedig jól tudta, hogy nem vár itt rá semmi.
Ahogy bolyongott a kiutat keresve, dühösen magára, amiért így beragadt és dühösen másokra, amiért sürgetik, pedig ő igyekszik kijutni, egy nap a vádlijára pillantott és meglátta a vágás hegét, ami még mindig nagyon látszott. Annyira megdöbbent a látványtól, hogy megállt, leült a földre és elkezdte közelről vizsgálni a sebet. Neki egészen új volt, hiszen míg a sérülései súlyosak voltak, nem ő gondozta őket, hanem a tündér - ő szinte nem is nézett soha a sérüléseire. Döbbenten, álmélkodva nézte meg a sebeit a karján, a vállán, az oldalán, álmélkodva húzta végig a kezét az arcán lévő hegedésen: most először látta, hogy milyen mély és súlyos sérülések is azok, amiket ő addig kis horzsolásnak hitt.
És akkor hirtelen megértette. Megértette, miért nem mehetett azonnal felfedezni; megértette, miért kellett a labirintusban bolyongania olyan sokáig; megértette, hogy az ő helye nem a dzsungel párájában vagy a vízesések alatt, hanem a napsütötte hegytetők szikláin van, ahonnan belátja a folyók kanyarulatát; és a hegyi patakokon felfelé menve, ahol új málnalelőhelyeket találhat; és az erdő rejtekében húzódó vadcsapásokon, amik az erdő mélyén rejtenek kalandokat. Megértette, miért nem mehetett eddig ezekre, hiszen belehalt volna; megértette, miért nem értik mindezt mások és megértette, hogy merre kell továbbmennie. Hirtelen hálás lett az ösztöneiért, amiért nem engedték a kalandok felé most és gyengéden, szeretettel bocsátott meg magának, látva, hogy ezekkel a hegekkel és fájdalmakkal küzdött még mindig. Megértette a törzs tagjait is, akik nem látták és nem értették a sebeket, csak annyit láttak, hogy valami más. Nem tudta, mikor jut ki a labirintusból: a következő kanyar után vagy hónapok múlva, de tudta, csak egyet tehet: elindul. Értve, mi történt, hagyva, hogy a sebek nyomai felszívódjanak, békével, előre.
Úgyhogy az Indiánlány felállt. Gyengéden végigsimította a vádliján a forradást, leporolta a ruháját. Elmosolyodott. Dobott egy puszit gondolatban a Tündérnek és a Szitakötőnek.
És elindult.