avagy this is what it feels like.
Szóval úgy érzem, hogy a kapcsolatok, ha belerakjuk magunkat, akkor tele vannak bizonytalansággal, féltékenységgel, kétellyel és félelemmel, ezek pedig nem tartoznak a kedvenc érzéseim közé. Nem akarom megélni őket és végképp nem akarom, hogy a másik ember megélje őket általam (sicc) és én nem tudom, hogy ha valamit érzek, akkor hogy ne keveredne mellé negatív érzelem is, mint ezek. Vagyis eddigi tapasztalatom alapján mindez az alábbiak szerint működik:
1. van, hogy leszarom. Nincs se jó érzés, se rossz. Ott ette meg a fene.
2. Van, hogy érzek. Akkor van jó érzés meg roszs érzés is. Nem működik.
3. Van, hogy feltétel nélkül szeretek valamit, ez azért történik, mert valamiért sikerült meglátnom őt. Azért, mert a barátom, már 8 éve és ismerem kívül-belül (pl. Feri, Juli, Joci); azért, mert megláttam őt (pl. Lisa, Peti); vagy azért, mert mérhetetlenül hálás vagyok neki és annak, amit tett velem (pl. Bence, Csörsz).
Gondolom az lenne a remek megoldás, hogy a random életembe betoppant, egyensúlypontomból pont hogy kimozgató, ismeretlen, félelemkeltő és kétséges jövevényeket nemhogy szerelemmel, de mélységesmély szeretettel, megértéssel és látással kezeljem. Tehát pont abban a szent pillanatban, amikor általuk faszán elvesztem a kapcsolatot a belső kis tengeremmel meg a világtengerrel, hirtelen még jobban ebből a belső kapcsolatból dolgozzak.
Fuck. :D
Így mostantól találkozok valakivel és az lesz az első dolgom tőle, hogy megkérdezem, hogy 'figyu ne haragudj, megtennéd, hogy hagyod, hogy a szemedbe bámuljak olyan 15-20 percen keresztül?'
Hajráévisoksikert. :D
