Nem volt meglepő, hogy az egész estét a spontaneitás megfoghatatlan, illanékony-furcsa hangulata lengte be, az a fajta lazaság, ami őszintén kihozza belőled, hogy hogyan érzel egy dologgal kapcsolatban. Amiben van egy adag brutális őszinteség (senki neked), de ezen így már meg sem lepődsz; egy adag kérdőjel, halasztgatás, bizonytalanság. Nem tudom, miért járulnak ezek hozzá ahhoz az észveszejtő spontánsághoz, amit egyébként pont tőle tanultam még régesrég.
- Kérsz palacsintát? - kérdeztem Jocitól.
- Ahhaaa. - mondta, mert hála az égnek a Jocira mindig lehet ilyesmiben számítani.
- Milyet?
- Ahmm lekvárosat, kakaósat... Hé, ezt az utolsó két percet azért még nézd meg a jóbarátokból.
És furcsa volt, mert rájöttem, hogy tényleg az első négy perc a legfontosabb a találkozásban, mert magamnak éreztem saját magamat: valakinek, akin nevetnek, akit nem vesznek komolyan, akit feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak.
- Te tettél ilyenné. - mondta, és megint elszörnyülködtem, hogy én?!
- De miért, annyira szemét geci voltam?
- Nem, hát nem tudom - mondta, mert sose tudja, ezt sose tudta, sose mondta meg.
Helyette sztorizott.
- De a legkeményebb az volt, amikor egyszer az éjszakai buszon beszéltem egy csajjal és elkértem a számát és mondta, hogy nem adja meg, mert itt várja a barátja a megállóban. Jó, leszálltunk, elindultam, 40 méterrel arrébb visszanéztem, láttam, hogy smárolnak a buszmegállóban. Visszafutottam és megkérdeztem tőlük, hogy ne haragudjatok, ez mennyire komoly? És a csávó így nézett, hogy hú, hát nem tudja, de majd a Rita megmondja. Kérdeztem tőle, Rita, szerinted ez mennyire komoly? A csaj így mondta, hogy hahh, hát nem tudja, végül is annyira nem. Mondtam, oké, akkor megadod a számod? És megadta, persze, hogy megadta.
- És miután mindez megtörtént, a kapunkba ütöttem be a kódot, de így érted, hajnali 3kor, és ott sétáltatott kutyát egy kiscsaj. És lehajoltam, hogy megsimogassam a kutyát és elmentem és 3 órát sétáltam a csajjal. És neki az volt a király, hogy 2 házzal arrébb lakott és volt a házuknak egy teteje, amire ki lehetett menni és ott szexeltünk először. Aztán ő valahogy totál belémszeretett én meg meguntam pár hét után.
- Meg valamikor így mentem haza és ott ült egy csaj a villamosmegállóban a padon és kérdeztem tőle, hogy szerinted lehet padon ülve ismerkedni? És mondta, hogy ja aha és lesétáltunk vele a deákról a borárosra, aha, most télen, hát azért ez eléggé laza.
- Az van, hogy ha új belépő vagy, akkor abban az évben, amikor beléptél, nem kaphatsz közepesnél jobb teljesítményértékelést. És azt csináltam, hogy azt mondtam 3 tök különböző irányból ismert embernek, hogy én maxot kaptam és kiváncsi voltam, mennyi idő alatt jut vissza a pletyka. Na és azt képzeld el, hogy egy órával később írtak nekem, de így egy teljesen másik emeletről, másik részről, hogy miafasz. Egy óra volt az egész.
És hallgattam a sztorijait és először az jutott eszembe, ó máj gád, i created this monster, de aztán még többet hallgattam.
- De szerintem hülyeség, hogy kicsesztél volna velük, baromira nem csesztél ki velük.
- Ja, tudom, igazából én csak provokálom őket. A komfortzónájukat tágítom ki, minden, amit csinálok, arra vonatkozik, hogy kilépjenek belőle, hogy spontán reagáljanak, hogy meglepődjenek, tényleg annyi az egész, hogy kilépjenek a komfortzónájukból, meg persze én is.
Na így kb ez volt az utolsó dolog, amit megbeszéltünk és iszonyú jó volt, több mint fél éve nem találkoztam vele és most megértettem valamit. Hogy nem arról szól ez az egész, hogy ne bízna a nőkben vagy sérült volna vagy elrontottam volna. Hanem megdöbbentő módon arról, hogy valamiért megtanult élni, megtanult hinni magában, megtanult olyan szinten együttmozogni az áramlattal, a hullámokkal és az élettel (pedig mondom, ő ebben mindig jó volt), hogy jelenleg ő a legáramvonalasabb delfin a tengerben. Hogy tényleg, ő azt teszi, amit tennie kell, ő úgy él, ahogy élnie kell, ő úgy szeret, ahogy szeretnie kell és úgy halad, ahogy haladnia kell. De így nem parátik hozzá, nem aggódik, nem frusztrált, az élet tökéletes hullámaival olvadt egybe. És mindenki, aki a közelében van, azt érzi, hogy atyavilág, hát ez az ember árasztja magából a természetességet, a dinamikus megnyugvást, az aggódást hírből sem ismerő ősbizalmat az életben. És mindenki komolyan gondolja ezért a kapcsolatát vele és persze tuti rengetegen mondják azt, hogy ugyan, plíz, ő is átbaszott, de ez ilyenkor a szűklátókörűség abszolút tipikus esete, mert amit sugároz, amit tesz, az jelenleg tanít.
Na és innentől kezdve a kijelentés, hogy ’az őrült síelős lány tett ilyenné’ kicsit más kontextusba helyeződik. Az történhetett, hogy ebben a nagyon furcsa és érdekes helyzetben egyszerre több minden játszódott le.
Az egyik oldalon szétesve véreztem és ő meggyógyított, ez világos.
De a másik oldalon az én oldalamról, azon a szinten, ahol a rezgések működnek, attól függetlenül, hogy fizikailag és érzelmileg nem voltam jól, a lelkem alaprezgése a maga tökéletes valójában sugárzott, jottányit sem változva. És a lelkemnek van egy viszonylag különleges alaprezgése, ami ezekből tevődik össze:
- megingathatatlan tudás a világ és az élet kivétel nélkül összes kérdéséről (én tudom, kik vagyunk és miért vagyunk itt)
- szokatlan és erős értékek és folyamatos kifejeződésük a reakciókban és viselkedésben (ezt most nem is fejtem ki)
- nagyon erős energiamező, ami akkor is hat másokra, ha nem csinálok semmit
- rezgés, frekvencia és hullámérzékelés és abszolút ezekre támaszkodás
És nagyon úgy tűnik, hogy mindennek a hatására az történt, hogy miközben ő gyógyított engem, én igenis adtam neki egy olyan picike lökést vagy triggereltem valamit, vagy láttam benne annyit, amitől ő kinyílt és bemm, tökéletes lett. Vagy nemtom, lehet, hogy még mindig csak én látom őt és mindenki más furának, érthetetlennek, kiszámíthatatlannak és veszélyesnek tartja, de én meg azt gondolom róla, hogy atyavilág, omg, ez egy gandalf egy dumbledore egy forestgump egy csikungmester.
