Amúgy kettő külön dologtól rémültem halálra:
1, az életszakasz lezárulástól.
Tessék, gratulálunk, valóra vált az álmod, és mostantól minden más lesz. Mostantól olyan igazi couple évi leszel, akinek a személyiségének és az életének meghatározó eleme a másik ember. Ki alapján hozok döntést? Az ő alapján. Kit alap, hogy viszek mindenhova? Őt. Kivel töltöm az estéimet úgy alapból? Vele. Nincs több rinya, nincs több dráma, nincs több jajdeviccesenbénázunk, nincstöbb szerelmiéletintrika, nincs több őrülthülyepasi, nincs több rettenetesismerkedés. És mondjuk, mostantól ő eleme lesz a baráti társaságomnak meg a családomnak is. És oké, szeretni fogják, tuti, de akkor is, egy olyan ember leszek, aki többes szám első személyben beszél a meghívásoknál!! Úúúúúristen!!!!!
Igazából örülök ezeknek. :D Igazából vágyok arra, hogy ez a next phase dolog jöjjön. De akkor is iszonyú ijesztő, hogy megváltozik az életem fókusza.
2. a saját belső kapcsolatom elvesztésétől
Na ez ugyanígy a fókuszhoz kapcsolódik. A fókuszom eddig legesleginkább saját magam voltam, most meg Á. lett. És ennek nyilván van egy olyan része, hogy nem agyalok rajtuk, hanem élem a dolgokat; és igazából nincs is min gondolkozni, mert minden annyira jó; de közben mégis rettegek. Mert most nézzétek meg, írtam napi 3 postot az elmúlt másfél hónapban? Nem írtam. Meditáltam rendesen? Még rendetlenül sem. Fel tudok mutatni havi 4 nagy felfedezést? Legfeljebb egyet-kettőt. (Hogy minden a maga idejében történik meg. Grat.) Szóval nemtom, ezzel valamit kezdeni kéne, mert nagyon örülök, hogy élem a spiritualitást, de félek, hogy valahogy elvesztem a lelkemmel a kapcsolatot és abból mindig nagy baj lesz.
