Jaijjjj. No hát itt vagyunk.
Végre.
A leginkább azon gondolkoztam mostanában, hogy jó szarul állnak a munkás dolgaim. A molban lett egy csillió projektem, hát legalább nem unatkozom, sőt igazából még azt is mondanám, hogy szeretem, tehát nem itt van a para. A szabadulószobásdi alakulgat, de alig van vele konkrét tennivaló egyelőre. A startupra semmi időm nincs, mert gyakorlatilag minden, de így tényleg az összes időmet az köti le, hogy vagy Á.val vagyok vagy a lakás dolgait csinálgatom.
És persze emiatt van bennem egy kis lelkiismeretfurdalás, hogy jajj. Hát milyen felelőtlen, szörnyű megátalkodott perszóna vagyok. Tökre nyomaszt.
De aztán rájöttem arra, hogy álljon meg a menet. Hogy gondoljak csak bele, hogy ha majd év végén visszanézek ezekre a hónapokra és azt mondom, na igen, márciusban és áprilisban semmi mást sem csináltam, csak a kapcsolatomat építettem és a lakásomat rendezgettem be, akkor ezt vajon elvesztegetett időnek fogom értékelni? Azt fogom mondani, hogy elbasztam a fiúkkal a startupot és ezt bánom? És arra jutottam, hogy ugyan már. Mármint ha már mindenképp hasznosságot akarok elemzni (bár megmondom őszintén, nem kéne nonstop), akkor a leghasznosabb, amit tehetek (és amivel mellesleg a legnagyobb késésben is vagyok), az egy működő párkapcsolat összefarigcsálása.
Ami egyébként megdöbbentően sok időbe és energiába kerül. Mármint fene se gondolta volna, a pár hónappal ezelőtti énem meg pláne nem, de egy kapcsolat kábé olyan, mint egy parttime job. Mondjuk tegyük fel, hogy mázlija van az embernek, mint most nekem és olyan part time job, amit imád csinálni (mert vannak azért kapcsolatok bőven, amik távol állnak a csokilufikörhintától), de akkor is, ez viszi el az életnek a nagy részét. Majdnem minden délutánomat, majdnem minden estémet és majdnem minden hétvégémet. És ez jó, most félre ne értsetek, de nekem valami elképesztően szokatlan és nem várt fordulat ebben és még mindig dolgozom fel, hogy valaki ennyire az életem része és ennyire megváltoztatta a mindennapjaimat. Hogy ennyire függök tőle. Hogy ennyire jól érzem magam vele.
És küzdök az ellen, hogy az annyira jól érzem magam vele ne jelentse azt, hogy egyedül nem érzem jól magam. Próbálok ebben az iciripiciri maradék időmben azért tenni, hogy ha néha-néha tudok magammal lenni, akkor az egyrészt minőségi legyen, másrészt tudatosan legyek benne, harmadrészt jól érezzem magam benne. És ez a legnagyobb kihívásom jelenleg, hogy ez nehéz. Mert egyrészt nagyon kevés időm jut blogot írni, meditálni, gondolkodni, magammal foglalkozni - másrészt amikor jut is, alig tudok mit kezdeni magammal. Mint egy bolond, aki megszokta, hogy minden pillanatát a másikkal tölti, én is ha vége a munkának / vége a találkozónak / vége a családozásnak / vége a kötelezettségnek, rohanok haza hozzá.
Na mindegy, hát ki fog ez alakulni egyrészt, jó ez így másrészt, csak magammal nem szeretném elveszíteni a kapcsolatot, de erre igazából nincs stratégiám, hogy hogyan figyeljek. Úgyhogy majd kitalálok. Hát ennyi.
