6. fejezet

Szóval az történt. Hogy én nagyon szerettem az Ákost. A mai napig érzem a lelkem mélyén azt az elképesztő boldogságot, amit ő nyújtott nyújtott nekem. Ha magamba nézek, emlékszem arra a sok évvel ezelőtti télre, amikor nem tudtam elképzelni, hogyan lehetek én ennyire…

Én egyébként emlékszem, hogy régen kifejezetten csíptem magamat és mostanában meg nem. És azt hiszem, azért nem szeretem most igazán magamat, mert elég sok hibát elkövettem az elmúlt időkben. - gyáva voltam egyedül lenni - megcsaltam valakit - visszafele néztem, visszafele…

Vajon mindezek az önzés netovábbjainak számítanak? - nem hallgatni meg a negatív, leszívó, másokat ok nélkül bántó történeteket (mert elfáradok az ilyen negatív energiáktól, és nem én vagyok a Fáradtság) - nem folytatni a párbeszédet, ha a sztorira olyan komment…

Kezdem átlátni a nyomorom összetevőit, milyen jó is ez. :) Elég sok összetevője van, kicsit kapcsolódnak is egymáshoz gondolom, de majd most rájövünk, mennyire is. 1. a passzivitás Én megértem, hogy a novemberben semmi jó nincs és októberben lusta voltam, de szeptemberben el…

hogy három hónap alatt semmit sem jutottam előre. Nem működnek a módszereim, mondtam akkor. Jó, akkor feladom, mondtam utána. Ne várjunk ennyire sokat amúgy se, ez totál hülyeség. Érjük csak be kevesebbel és akkor majd nem is érzem, hogy keresnem kéne. Hiszen hátha az a rossz…

hogy minden megvan már, csak a belső béke hibádzik. Mármint beszivárgott elég jelentősen a mindennapokba a spiritualitás, olyan természetes könnyedséggel, hogy alig tudom összeszedni a jeleit. Nem veszem észre, olyan, mint a levegő. Mindent megérzek.  Intuitívan…