Nagyon félek a jövőtől, és mindent csak Edemmel fogok csinálni, hogy legalább valaki emlékezzen arra, mi történt, mert ezt nem hiszem el, de hozzá akartam rakni még egy kívánságot az előző listához, és frankón elfelejtettem, mi volt az, mire megnyomtam az új post gombot.
Egy szenilis szentimentális nyanya leszek basszus. Folyton sírni fogok, mert elérzékenyülök a madaraktól meg ilyesmi, és miközben sírok, el fogom felejteni, min sírok. Elég para jövőkép. :D
- mondta a tegnapi futás közben a fülemben a pálferi - hogy megtaláljuk a nagyőt, sőt még arról sem, hogy mi magunk nagyővé váljunk, amiről már ugye beszéltünk régen, hanem arról, hogy a másik embert tudjuk nagyővé tenni.
true story.
én hiába próbáltam ki azonnal a spotify-t, még mindig az 8trackset szeretem a legjobban.
mert így lelkiismeretfurdalás nélkül tinderezhetek.
kedves szingli és kevésbé szingli olvasóim, még kb egy hetetek van, hogy kihasználjátok ennek a csodának az előnyeit, mert még pár napig kizárólag budapest legjobb arcai vannak rajta (abszolút intellektuel, trendkövető, intelligens, jófej, különleges, izgalmas és gyönyörű 444 rajongó emberek).
bár mondjuk igaza volt a Lakótársamnak is, aki látván, hogy ez az egyik oka, amiért lehetetlen kommunikálni velem, megállapította, hogy "és ez is csak tovább növeli azt az amúgy is elég magasan meglevő tendenciát, hogy elsőre ítélünk mindenkit. Mi van, ha ő egy nagyon jófej srác? És ő? És ő? És ő? És ő? Az összeset kidobod, mi van, ha ő pont életed szerelme?!"
Holnap, vagyis ma el kell mennem dolgozni és ahogy éjfelet ütött az óra, rám borult a mélabú. Ezért most válogatott indokokkal tervezem felvidítani magam alább.
1. Minden csak rajtam múlik, nem kell, hogy bekapjon a gépszíj. Ha nekiállok és keményen dolgozok, akkor igenis élhetem az álmaimat.
2. Amúgy is eljött az ideje egy húzósabb korszaknak.
3. És nagy baj nem lehet, annyira csípem magamat.
4. Mennyire szerencsés vagyok a családom, a barátaim, a körülményeim miatt.
5. Nem mindig kell annyit előre gondolkodni és néha elég egy darab terv is. Egy darab tervem pedig így szól: nyomkodjuk az Illustratort.
Egyébként most konkrétan úgy érzem magam, hogy egy ezer fényben csillogó tengeren ringatózok egy matracon, a nap melegíti a testemet-lelkemet, én pedig hagyom, hogy a tenger ringasson és töltődök fel energiával és erővel és békével. Néha kimegyek a partra, nézem a hullámokat, csöpög a víz a hajamból, vakít a kék vizen fehéren tükröződő napsugár. És olvasok, és írok, és olvasok, és írok. És hamarosan tudom, hogy fel kell kelnem és tovább kell mennem, mert már két és fél hete vagyok a tengerparton és ezért megrajzolom a térkép utolsó vonalait is.
az első részében a főnököm jogtalanul és igazságtalanul lebaszott, egyszerűen méltatlan volt, én meg tökre sírtam, de felébredtem és tényleg sírtam.
a második részben észrevettem, hogy a munkahelyem konkrétan seychellen van, láttam egy delfint, aki odadugta az orrát az üveghez a túloldalról és kezdett nagyon elegem lenni amúgy is a melóból, úgyhogy elhatároztam, hogy ha törik, ha szabad, kiszabadulok.
a harmadik részben tudtam, hogy ehhez át kell jutnom a falakon, ami tök jól megy, ha átrepülök, és volt egy ilyen kis pálcám, aminek ha benyomtam a tetjét, akkor tudtam vele szuperül repülni, de lemerültek az elemei. Úgyhogy épp minielemeket kerestem a kirepüléshez, mikor felébredtem.
Khmmmm.
Meg vannak számolva a napjaim, úgy érzem.
"When you're in a Slump,
you're not in for much fun.
Un-slumping yourself
is not easily done."
“Out there things can happen, and frequently do,
To people as brainy and footsy as you.
And when things start to happen, don't worry, don't stew.
Just go right along, you'll start happening too!”
“Did you ever fly a kite in bed?
Did you ever walk with ten cats on your head?
Did you ever milk this kind of cow?
Well, we can do it. We know how.
If you never did, you should.
These things are fun and fun is good.”
“Don't grumble! Don't stew!
Some critters are much-much,
Oh, ever so much-much
So muchly much-much more unlucky than you!”
“Oh, the jobs people work at! Out west near Hawtch-Hawtch there's a Hawtch-Hawtcher bee watcher, his job is to watch. Is to keep both his eyes on the lazy town bee, a bee that is watched will work harder you see. So he watched and he watched, but in spite of his watch that bee didn't work any harder not mawtch. So then somebody said "Our old bee-watching man just isn't bee watching as hard as he can, he ought to be watched by another Hawtch-Hawtcher! The thing that we need is a bee-watcher-watcher!". Well, the bee-watcher-watcher watched the bee-watcher. He didn't watch well so another Hawtch-Hawtcher had to come in as a watch-watcher-watcher! And now all the Hawtchers who live in Hawtch-Hawtch are watching on watch watcher watchering watch, watch watching the watcher who's watching that bee. You're not a Hawtch-Watcher you're lucky you see!”
“I love my job. I love the pay!
~I love it more and more each day.
~I love my boss, he is the best!
~I love his boss and all the rest.
~I love my office and its location. I hate to have to go on vacation.
~I love my furniture, drab and grey, and piles of paper that grow each day!
~I think my job is swell, there's nothing else I love so well.
~I love to work among my peers, I love their leers, and jeers, and sneers.
~I love my computer and its software; I hug it often though it won't care.
~I love each program and every file, I'd love them more if they worked a while.
~I'm happy to be here. I am. I am.
~I'm the happiest slave of the Firm, I am.
~I love this work. I love these chores.
~I love the meetings with deadly bores.
~I love my job - I'll say it again - I even love those friendly men.
~Those friendly men who've come today, in clean white coats to take me away!!!!!”
“Thank goodness for all the things you are not, thank goodness you're not something someone forgot, and left all alone in some punkerish place, like a rusty tin coat hanger hanging in space.”
"Waiting for the fish to bite or waiting for wind to fly a kite. Or waiting around for Friday night or waiting perhaps for their Uncle Jake or a pot to boil or a better break or a string of pearls or a pair of pants or a wig with curls or another chance. Everyone is just waiting.”
“And today the great Yertle, that Marvelous he,
Is king of the Mud. That is all he can see.
And the turtles of course... all the turtles are free
As turtles and, maybe, all creatures should be.”
“You're on your own. And you know what you know. And YOU are the one who'll decide where to go...”
“Oh, what a day. I will make it a holiday.”
“Just never forget to be dexterous and deft.
And never mix up your right foot with your left.
And will you succeed?
Yes! You will, indeed!
(98 and 3/4 percent guaranteed.)”
“Don't give up! I believe in you all.
A person's a person, no matter how small!
And you very small persons will not have to die
If you make yourselves heard! So come on, now, and TRY!”
“A Wasn’t just isn't. He just isn't present. But you… You ARE YOU! And, now isn't that pleasant!”
“My alphabet starts with this letter called yuzz. It s the letter I use to spell yuzz a ma tuzz. You ll be sort of surprised what there is to be found once you go beyond Z and start poking around ”
“There's no limit to how much you'll know, depending how far beyond zebra you go.”
“How did it get so late so soon? It's night before it's afternoon. December is here before it's June. My goodness how the time has flewn. How did it get so late so soon?”
Egyébként rájöttem arra is, hogy annyira rosszban voltam magammal, hogy az elmúlt évben részben azért menekültem vissza az exeimhez, mert tudtam, hogy nekik jó voltam egyszer, egy még jobb verziómban, és féltem, hogy másnak nem lennék jó, ebben a már nem túl jó verziómban.
magamtól magamnak.
- hányszor fogom elveszíteni a SZÉP kártyámat? 0x.
- hányszor leszek szerelmes? egyszer.
- hogy fogják hívni? Barna.
- hányszor utazok külföldre? ötször.
- hány új barátot szerzek? kettőt.
- hányszor fogok piától hányni? kétszer.
- mit fogok idén elveszíteni? az ágyneműmet.
- mit fogok idén megtalálni? egy elvesztett SZÉP kártyámat.
- hány nagy felfedezésem lesz? öt.
- hol lesz a legviccesebb természeti élményem? egy hegyen.
Szóval azt hiszem, hogy eljött az idő. Vagyis pontosabban és konkrétabban, lassan eljön az idő.
Arra, hogy egy új szintet lépjek a szellemi, karrier, inspirálódás, önállóság és álomvalóraváltás vonalon.
Most az lesz, hogy a következő hónapokban azt csinálom, hogy:
- rengeteget dizájnolok
- beköltözök a nagyon szuper gyönyörű új lakásomba, megveszem a feltétlenül szükséges cuccokat, megfigyelem, mennyi a rezsim, milyen egyedül lakni, beköltöztetek e magamhoz valakit vagy sem és ennek fényében realizálom, mennyi megtakarítást sikerült összegyűjtenem (amúgy az elmúlt évben valóban indeed összegyűjtöttem fél évre valót a kis szaros fizumból ójeeee). Amennyiben megvan a hat hónap, akkor pipa.
- kitalálom, hogy mennyi mindennel szeretnék foglalkozni a mindennapjaimban szakmai szempontból
- megérzem, hogy mikor jön el az idő
Nos és amint eljön az idő, én sittysutty azonnal felmondok és szabadúszó dizájner meglepetésprogramkészítő mandalafestő blogger író vállalkozó leszek.
Most igazából az van, hogy erről olyan régóta beszélek, de most azt érzem, hogy jön jön jön, mindjárt eljön az idő minderre. Még nincs teljesen itt, de kezdünk rendkívül remekül állni. Úgy lesz, hogy: terv, dizájnfejlődés, költözés, dizájnfejlődés, eljön a pillanat, és bemmmm. Bemmm.
Bemmmmm.
* remélem érzitek, ez egy mennyire agresszív pont.
írtam neki egy gecihosszú levelet arról, hogy milyen hálás vagyok neki az életemben betöltött szerepéről.
három nap múlva facebookon megkérdezte, mi a neve annak a barcelonai tapasbarnak.
mondtam, nem tudom, de ő két perc múlva megtalálta és átküldte, ezzel be is fejeződött a beszélgetés.
ez eléggé megnyugtatott, mert valójában azt jelentette, hogy "köszi az emailt, nem nézlek hülyének, és örülök, hogy ilyen jól alakultak a dolgok".
- évlezáró kérdések, évindító várakozások, idén a láthatatlan egyetem füzetébe csomagolva (jövőre kitalálok valami jobbat)
- mindenki 6 egyszerű szimbólumot kiegészítve lerajzolta az életét, megfejtettük és elraktuk (jövőre megmutatom)
- 2014 tippmix (jövőre megnézzük, ki nyert)
- Edem mondott speechet mindenkinek jókívánságokkal
- dixit jóslás, melynek során az alábbi kártyákat kaptam a szerelem, szellemi fejlődés, család kategóriákra:
_1.JPG)
Ami pedig kimaradt, és jövőre szeretném:
- lufipukkantás és negatívumok elengedése ezzel együtt
- körben megfogni egymás kezét és dolgokat kívánni
- cetlire kívánságot, elégetni, pezsgőben meginni
Még azt csináltam, hogy visszaadtam a Matyinak minden cuccát (nem akarok óvatlanul spoilerezni, de úgy tűnik, már most gondolkodik a Matyi másokkal komoly kapcsolaton! Bevált az ördögi tervem muhhahha, mondtam én, hogy van esély, hogy segít az a pár hét, amíg kivártam!!!! *ördögi kacaj), írtam a Bencének egy emailt, amiben leírtam, hogy hálás vagyok neki mindenért, tehát a szintén 2013 teljes projektjének mondható exlezárásom azt mondhatom, lassan befejeződik.
És akkor így mentem most a sütivel, és vettem egy nagy levegőt és olyan érzésem lett, mint mikor határidő előtt kicsivel elkészülsz egy munkával. Hogy nnna, azt hiszem, akkor én ezzel az évvel kész is vagyok.
Jó, mondjuk, igen. Ennyi évértékelő meg lezáró post, tisztázó beszélgetés, átgondolás és kapcsolatlezárás után, hogy úgy mondjam, finoman szólva nem csoda.
De azért! Akkor is! :)
Ma Anyukámat megszállta a Harctéri Idegesség.
Ez egy szörny, nagy, barna és szőrös, a rendrakás és a főzés környékén rohan elő és ha elkap, megbűvöl és azt hiszed, hogy nincs időd, sietned kell, egyedül vagy a sok melóval és mindenki más alkalmatlan. Ó és ellopja a humorérzékedet is.
Mindenkit megszáll néha egy-egy szörny, mielőtt azt hinnétek, hogy nem, csak mindenkit személyre szabottan másik szokott. Mostantól gyűjtöm őket, mert elég könnyű szeretteink negatív agyfasz megnyilvánulásaival szembesülni, ha elképzeljük a hozzá tartozó szörnyet.
1- Elmegyek jobb agyféltekés rajztanfolyamra.
2. És csikung tanfolyamra.
3. Mindenkinek, akivel találkozom, valamilyen kis ajándékot viszek, nem feledkezem el a húsvétról, mikulásról, névnapról, szülinapról stb. Szóval kedves leszek és figyelek másokra.
4. Szabadúszó grafikus leszek és meg is élek belőle.
5. Veszek egy repülőjegyet 2015 januárjára Thaiföldre.
6. Heti háromszor sportolok.
7. Rendet és tisztaságot tartok a környezetemben és az otthonomban (kivéve a munkahelyi asztalomat).
1. Lesz fizetős grafikus melóm. - csináltam preziket pénzért, tele illusztrációval. pipa.
2. Bevonzok néhány freelancer projektet és havi 50 000 ft-ot keresek év végére saját melókból (minimum). - hát volt olyan, hogy havi 50et kerestem szabadúszóként, de nem év végén, hanem május-júniusban. mindegy, pipa.
3. Megtanulom profin használni az Illustratort. (Befejezem a videótananyagot Illustratorból és még valamelyik programból is.) - ójeeee. pipa.
4. Részt veszek 20on az alábbi dolgokból: logóverseny, prezicsinálás (pénzért vagy ingyen), ikonverseny, preziverseny. - csináltam 6 prezit (ancsur cv, cupcake-es, we love australia, évi cv, gyulaytiboros, krisztapreziátrakása), 2 dizájnpályázatot (borcímke, tvks logó), hat 99designos logópályázatot, a daninak névjegykártyát, a bencének pokolkapuját, egy infografikát az intranetre, a bencének cvt (a bence kihasznált, most jövök rá :D), ikonokat vmi intranetes oldalhoz. Basszameg ez 19. :D tökmindegy, elfogadom, csak volt még valami valahol.
5. Eltartom magam egész évben és szuper jóhangulatú albérletben lakom. - ójeee, sőt, Anett cserebere Évi.
6. Tanulok három új sportot / mozgásformát. - öhmmm. háttöö már tudok bicajjal járdára ugratni, igazából idén tanultam meg squasholni, jártam rocknroll tanfolyamra és furcsa módon magamtól megtanultam valahogy egy elctrodnb táncot.
7. Abbahagyom a random kapcsolatokban levést. - év végére pipa :D
8. Konstans 54 kiló leszek. - brúúúúú. FAIL. jövőre.
9. Új spirituális irányokba indulok el. - ez a megélt spiritualitás nagyon sikerült, elfogadjuk.
10. Négy hónapig csak biciklivel járok. - sőőt, majdnem HAT hónapig jártam csak biciklivel! Ójeee.
Összesítés: 8 és fél a 10ből, 85%, még szigorúan véve is ötös.
Pacsi.
az év szlogenje: szard le nyár van.
az év szava: klasszik XY. És akkor jóbarátokat néztünk a magikben buli helyett. Klasszik JociÉvi este.
az év legújabb jóbarátja: Kata
a legnagyobb tanulság: azt csináld, amit szeretnél
erre vagyok a legbüszkébb: hogy megtaláltam azt az eszközt (szimbólum mese), ami segített 7 év után teljesen megtisztulnom
1. a síelésen Apával sícipőben táncolunk rengeteg vodka feige után. Aztán leveszem a sícipőt, sígatyában és zokniban felmászok a bárpultra és Apa azt kiabálja magyarul, "ez az én lányom" és csápol nekem.
2. sound utolsó napja, a jocival megyünk haza hajnali 6kor, a telefonunkról elctro swinget tolunk és partizunk rá.
3. eltöröm a lábujjam, felhívom a gergőt, hogy most mit csináljak, ő pedig azt mondja, nagyon szeretné, hogy kimenjek hozzá így is, max felváltva cipelnek.
4. a soundon lemegy egy nagy koncert, hajnali 4, megkeresem a bencét, az ölébe ugrok és megcsókoljuk egymást.
5. mamával szalonnát sütünk bokin.
6. a kisévi esküvőjén Apa délután 6kor táncoltat meg, vállalhatatlan mulatós zenére, miközben épphogy csak érkezik meg minden más vendég.
7. Katával, Panduval és Edemmel ülünk a stégen a balaton közepén és arról beszélünk, milyen volt az elmúlt egy év.
8. Jocival, Kekével és Évivel munchkinozunk.
9. Ádámmal squasholunk.
10. Ülünk Fanniék nyaralójában, dumálunk, hülyéskedünk, cseresznyét szedünk, sörösüvegből hamutálat csinálunk és nem akarunk hazamenni evör evör.
11. Edem karácsonyi ajándék levele Pandunak.
12. Leérünk az év első bokiján a tóhoz, beülünk a csónakba naplementét nézni és peti azonnal beugrik a vízbe.
13. Apával lemegyünk a tiszára és összesarazzuk magunkat meg a Sütit teljesen egy iszaptócsából.
14. meglátjuk a neuschwansteini kastélyt a hegyen.
15. Katával, Edemmel, Panduval ülünk a tök üres nyaraló tök üres teraszán és random kérdéseket írunk egymásnak és meg is válaszoljuk őket.
16. Matyival egy szuper darabot nézünk meg Ma este színházzal, aztán pedig összefutunk Edemékkel egy teára.
17. Sandival a szupermegáradt Duna partján sétálgatunk és beszélgetünk.
18. Anyának sírok, hogy senki sem ért meg, és megírom azt a mesét.
19. Évivel elmegyünk a veli bej fürdőbe.
20. restaurant dayen az évivel totál berúgunk a nagy főzésben és stresszben.
21. lemegy a táskavásár első napja és a Doma felhív, hogy megdicsérjen
22. az Évivel elmegyünk az IKEAba és annyi cuccot veszünk, hogy alig fér be a Subiba és aztán még össze is szereljük őket a magikben
23. a Kekével és a Jocival elmegyünk big gatsbyt nézni és utána a kekével biciklizünk haza
24. Apa egy vászonszatyorból kapja elő a lakásfoglalót.
25. a bencével totál magical este, miután eszembe jut, hogy mennyire jó ötlet lenne átmenni hozzá jóbarátokat nézni
26. random trip koncert a Fanniékkal.
27. amikor én full józan vagyok siófokon és a rettenetes buli csak azért jó, mert edem annyira élvezi a táncolást
28. soundon jocival chillelünk a balatonparton.
29. Apával másfél órát úsztunk 15 fokos vízben és utána kifekszünk melegedni a napra
30. Lisaval az erdő közepén meditáltunk, miközben a srácok a vízben dobálnak köveket tőlünk 20 méterre
31. Jocival elmegyünk murderre
32. a corvintetőn azt a fekás táncolós mozit nézzük a nyári éjszakában. "this is not dangerous, this is life"
33. egy perces speecheket tolunk a kocsiban szlovákiába menet minden szarról, ami a kezünkbe akad. stopperrel.
Szerelem
Hát nem is szerelmet mondanék, hanem inkább tisztulást. Amiben volt egy adag Bence, aki segített ebben, egy adag kavargászás, egy adag elvetélt Ádám meg egy adag Matyihoz visszarohangálás, de a lényeg, az leginkább a tisztulás volt. És az, hogy 2006 után most van először (!), hogy tisztán lépek be az új évbe.
Szellemi fejlődés, munka
Átkerültem a kommunikációra, ahol izgalmas, érdekfeszítő, challenging munkát végeztem. Dolgoztam a WLBnél programkeresőként. Elkezdtünk a Bazsival egy startupot, amit egész sokáig elvittünk és aztán abbahagytuk. Indultam vagy 8 dizájnversenyen, köztük öt 99designoson is. Nem nyertem egyet se persze. :) Csináltam kb 6 prezit különféle célokra és embereknek, megrendelésre is meg nem is. Munkát ajánlottak kettő startup cégnél, egyikhez se mentem el. Írtam angolul pár beadandót szintén megrendelésre.
Család
Szuper volt a kapcsolatom velük egész végig, nagyjából nekik köszönhettem, hogy sikerült ezt az évet végig csinálnom. Anyáékkal síeltem, nyaraltam, voltam velük háromszor Bokin. Vettek nekem egy lakást (vagyis még nem teljesen, de folyamatban van). A Mama 1-2 hónapig nagyon beteg volt, aztán úgy döntött, él még egy kicsit és meggyógyult, azalatt sokat voltunk nála. Nélkülük tuti nem tudtam volna így végigcsinálni.
Barátok
A kb 6 baráti kört sikerült egyre szűkítenem le, amikben viszont olyan emberek vannak, akiket egytől egyig imádok. Szóval, hát egy minőségi csökkenés következett be. A Sandival sok nagy vitám volt, nem tudom, mi lesz vele. A Julival viszont visszaállt csodásra a kapcsolatom, ugyanígy Edemékkel, és lett egy új barátom, a Kata. Maradt a Joci, a Feri, az Áron, a Tunya, az Évi, a Pandu, az Edem. Egyébként sok fantasztikus emberrel ismerkedtem meg, de egyikükkel sem akartam hosszútávú barátságot kötni, mert a legjobban magammal akartam hosszútávú barátságot kötni.
Spiritualitás
Még sosem voltam ennyire kevés szervezett programon, de még sosem éltem meg ennyire erősen a mindennapok minden egyes szintjén. Ami a legjobban ment idén először, az a pillanat megélése, az ítélkezésmentesség, az intuícióból élés, a rezgésekből döntés volt, maradt a fénylátás és az elfogadás.
Utazás
Voltam síelni Anyáékkal és Bencével Nassfelden, ahol pánikrohamom volt a sípályán,
hatszor Bokin (húsvétkor Anyáékkal; májusban Edemékkel, mikor összekavartam a Matyival; mikor Mamával szalonnát sütöttünk; a Kis Éviék esküvője után; július elején Anyáékkal gondolkozni; nyárzáró Bokin, amikor hétfő hajnalban jöttünk haza),
a Fanninál a Balcsin, ami annyira jó volt, hogy nem akartunk hazamenni,
a Pandu-Kata-Edem hármassal Zamárdiban, ahol a stégen ülve beszéltünk az elmúlt évünkről és kérdéseket írtunk egymásnak cetlikre,
a Gerginél Svédországban, miközben el volt törve a lábam,
Soundon, ami legendás volt,
Startup táborban,
Lisáékkal a szlovák paradicsomban, ahol 1perces speecheket játszottunk, erdőben meditáltunk és hegyről rollereztünk le,
Anyáékkal hárman Horvátországban,
Sandival a Ferinél Freisingban, ahol láttuk a neuschwanstein kastélyt és összevesztünk a Sandival.
- Anyának és Apának, mert olyan szeretet hátteret és hitet biztosítottak nekem, ami folyamatosan tartotta bennem a lelket idén
- Bencének, amiért tündérkeresztanyám volt, bekötözte a sebeimet, meggyógyított és köddé vált
- Julinak, amiért végig megértett és támogatott
- Jocinak, amiért a legjobb és legfeledhetetlenebb élményeimet vele éltem meg
- noha az Ákos gyakorlatilag alig került elő témaként, valójában mégis róla szólt az év. :D Az első felében elengedtem, a második felében pedig feldolgoztam.
- Az emberek mellett csomószor azt éreztem, valami baj van velem. A Bence mankóként és a saját fogyatékosságom jelképeként jött elő, a Peti-Sandi a betegségképet szimbolizálták, a Sandi a velem szemben támasztott elvárásokat, amiknek nem tudtam megfelelni, a Matyi a bennem levő negatív ént hozta ki.
- a spiritualitás, mint mindennapos esemény jelent meg az életemben a pillanat megélésében, a megérzésekben, az intuícióban, mások fényének a látásában és a teljes elfogadásban.
- ezzel kicsit párhuzamban volt a spontaneitás, az élet pillanatainak tökéletes megélése, ítélkezésmentesség, konvenciók és szabályok elvetése (tanult, társadalmi és szociális is, ennek minden következményével pl. hogy rengeteg kapcsolatom szenvedett zökkenőket általa).
- az év kérdése a "hiszek-e a szerelemben?" (a válaszok pedig: nem nem nem nem nem nem nem igen)
Megyünk így a kolléganőmmel az utolsó munkanap után a buszmegállóba és mondja, hogy neki mennyire király év volt a 2013, pedig mennyire rosszra számított. Elkezdünk beszélni az évek tematikájáról, meg az évértékelésről, mondom, hogy én igazából már december 10 óta azt várom, hogy végre évet értékelhessek.
Kolléganő: És hogyan szoktál?
Évi: Hát van egy, ahol így hónapok szerint végigveszem, hogy mi történt; egy, ahol életterületek szerint, hogy szerelem, karrier, ilyesmik; egy toplistás néha, hogy mi volt a legjobb az évben; egy, hogy a kitűzött célokból mit értem el és mit nem; meg egy, hogy mik a céljaim jövőre.
Kolléganő: Úristen.
Szóval kezdjük.
Januárban eszméletlenmód gyászolom az Ákost, szent meggyőződésem, hogy soha senkivel nem lesz olyan jó, mint vele. Olyannyira, hogy még egy levelet is írok neki erről, amire válaszol, de érdekes mód ennek nem az lesz a következménye, hogy megint alakulgatni kezd köztünk valami, hanem hogy a sípályán zokogva kapok pánikrohamot és ettől valahogy megtisztulok és kijön belőlem az egész. Rájövök, hogy szakítanom kell a Bencével, de még elmegyünk Anyáékkal Schladmingba, ahol úgy egyébként a legjobbat partizom Apáékkal, a bárpulton táncolok és összeismerkedem egy rakat osztrákkal.
De már tudom, hogy a Bencével szakítanom kell, ezért februárban gyorsan szakítok is a Bencével és ezzel a mozdulattal véglegesen elengedem az Ákost. A Bence helyett pedig rock n roll tanfolyamra járok a Ferivel, elmegyünk Évivel a Veli Bej Fürdőbe, Restaurant Dayen főzünk ismeretleneknek és ismerősöknek, Oscar díjátadót nézünk, projektorral mozizunk nonstop és két hétre összejövök a Pistával, aki jobb fej, mint mindenki más együttvéve csak sajnos irtó kicsi a farka. Anettet kidobom a magikből, helyette beköltözik Évi. Közben a MOLban faszkodás megy, főleg blogot írok és sorozatot nézek a munkaidőmben, és részben ezért random jelentkezek a We Love Budapesthez, ahova random fel is vesznek.
Márciusban újra összejövök a Bencével és csodák csodája, imádom szeretem. Évivel elmegyünk az IKEAba rengeteg cuccot venni neki, Munchkinozunk, Ancsurékkal elmegyünk közösen vacsizni a Balettcipőbe, Bencével megnézzük a Spring Breakerst (a világ legrosszabb filmjét), Apával elmegyünk a MÜPA-ba ketten és március végén lemegyünk húsvétolni Bokira, ahol photoshopban a bencének dizájnolom a pokol kapuja szobrot. Közben március legvégén Andival átkerülünk a kommunikációra.
Áprilisban, ahogy hazajövünk húsvétról, elindul a Bencevállalhatatlanviselkedés időszaka, amikor leszar, bunkó, nemkeres, nemváaszol, nem foglalkozik velem. (Más szavakkal: pontosan abban a pillanatban, amikor meggyógyított, kilépett az életemből. Elképesztően hálás vagyok neki és mérhetetlenül szeretem.) Egy hétig szarul vagyok, jól el is töröm a lábujjam, mikor rendbe szeretném hozni vele a dolgokat (Bence leszarja), közben kimegyek a Gergihez Svédországba, aztán hazajövök és szakítok vele. A Sandival és a Petivel belekavarodunk egy kis hármas helyzetbe, de szerencsére nem durvul el túlságosan. Nekiállunk a Balázzsal egy közös projekten dolgozni és elkezdjük minden időnket erre fordítani. Rájövök, hogy tudom, hogyan kell egy kapcsolatot működtetnem és ha legközelebb komoly kapcsolatom lesz, az már lehet végleges is.
Májusban ehhez még arra is rájövök, hogy ok, hogy a kapcsolatműködtetési skill megvan, de én még kurva sérült vagyok és nem lennék olyan klubnak a tagja, ami elfogadna engem tagjának. (Májusban sok woody allen filmet nézek.) Lemegyünk Edemékkel Bokira, ahol nagyon meglepően összekavarok a Matyival, majd a rákövetkező héten én megint Bokin vagyok, ők viszont (mármint a társaság többi része) összevissza kavarnak egymással. :D Ehelyett én a Mamával szalonnát sütök Bokin, ami felejthetetlen élmény, elhatározom, hogy lezárom minden exemet, közben összetalálkozok egy nagyon cuki olasz fiúval, Darioval, akivel végül leginkább azért nem jövök össze, mert olasz. Közben rengeteget dogozok, mert beindul a MOL és a WLB is, kezd sok lenni, közben vannak prezis és beadandóírós melóim is plusz a Bazsis móka megy ezerrel, hazajön egy hétre és nonstop meetingelünk, üzlettársakat keresünk és gyakorlatilag állandóan skypolunk.
Júniusban elegem lesz, jön a szardlenyárvan, a spontaneitás, és egyáltalán nem pusholom magam, hanem inkább elmegyek közgáz évzáró fesztiválra, hello babybe a sandiékkal, másnaposan MOL summer partyra, Daniékhoz családisütögetni meg Balatonra, meg a Fanniékhoz a Balatonra (ami amúgy fantasztikus, a nyár egyik legjobb hétvégéje), meglepibulit csinálok a gergőnek meg cseresznyét szedek és óriáskerekezek a Tunyával. És összekavarok fűvel-fával (egy hét, egy balaton, egy pasi elv alapján): az év legeslegszebb éjszakáját töltöm a Bencével, erdőben alszom a Gergellyel, balatonban szexelek a Kopival és egy éjjel során háromszor és csodásan alszom a Dáviddal.
Júliusban ez a living life to the fullest időszak van (imádtam, mesés volt, egy CSODA): rooftop cinema a tunyával, random trip az A38on edemékkel, anyáékkal bokizás, a sound egésze, a szülinapom, az Edem szülinapja, összefutni egy puszira a Bazsival a margitszigeten, közben egész végig biciklizem, aztán a startup tábor inspirálása és a snétbergeres táborozók megismerése. Közben halálosan szenvedek, amiért nincs pasim, bár kavargászok a bencével, a matyival, meg a bence 2 vel néha (míg ki nem derül, hogy szerinte, idézem "ember embernek a farkasa"!!).
Augusztusban elmegyek az újonnan megismert (és utána sajnos el is felejtett) emberkéimmel a szlovák paradicsomba túrázni, ami csodálatosan sikerül, és valamiért kitalálom ott, hogy a Matyival akarok lenni. Na kb ettől a ponttól üt be a krach, mert elég jól tudom, hogy kamuzok magamnak ezzel a döntéssel, és így elkezd a saját magammal való viszonyom laza két-három hónapos mélyrepülésbe, amit az önhazugság, a rosszullét, beragadtság és az eddigi módszerek befuccsolása jellemez. Elmegyek Anyáékkal nyaralni, a nyár legfantasztikusabb hétvégéjére a Katával, Panduval és Edemmel Zamárdiba, beajánl a Szabi egy magyar startup céghez, ahova jelentkezek, felvesznek, és nem megyek el.
Szeptemberben továbbgyűrűzik a krízis és eléri a szociális hálómat. Kezdek kibírhatatlan lenni, mindenki idegesít és meg is szakítom rengeteg, iszonyúsok emberrel a kapcsolatot, akikkel nem, azoknak a nagy részével is próbára teszem (és jópáran el is buknak). Ezen nem segít az sem, hogy úgy járok a matyival, hogy már randizok az ádámmal (akit végül faszán meg is csalok októberben, a MATYIVAL), amire remek példa az évzáró boki, ahol kint ülünk a teraszon, felhív az Ádám és én elmegyek a szőlőbe telefonálni vele úgy, hogy amúgy a Matyival vagyok. A végén el is döntöm, hogy naköszi, ebből elég volt a matyival (egyelőre, hahaha). Elmegyünk a Jocival Murderre, lesz ötéves osztálytalálkozónk és sokat squasholunk az ádámmal. Közben szörnyen intuitív vagyok és rezgésekből szerzek információt csak.
Októberben még tovább mélyül a válság, mert noha először egész jól hitetem el magammal, hogy jaj hát remek ez az ádámmal, elmegyünk az Ádámmal a szentendrei skanzenbe meg squasholgatunk, de olyan vontatott az egész és hopp, egyszer csak egy szombati bulin a corvintetőn, amikor ír nekem a matyi, elkezdek vele smsezni, majd hétfőn találkozom vele és kurvára megcsalom az Ádámot. Egy hét szakadék következik, amikor nem elég hogy szemét, de döntésképtelen is vagyok, majd a Matyi mellett döntök.
Persze tudom, hogy ez egy rossz döntés, ezért egy hét után még én magam is büntetésképp fogom fel és novemberben ezáltal elérem az abszolút mélypontot. Ja meg közben azt is hiszem, hogy terhes vagyok. És akkor így nagyjából ez a téma, hogy megint egy gödörben érzem magam és rájövök, hogy nincs megoldási módszerem (a krízist egyébként nagyon szépen keretezi ez a két poszt, két héttel a krízis eleje, ill vége előtt). Viszont előjön az Ákos, mint gyökérpont és elkezdek az okokkal foglalkozni. Közben nagyon szeretném elengedni a Matyit, nem csinálok semmit, antiszociális vagyok és negatív. Mindennek a teteje Freising, ahol a Sandival jóóól össze is veszünk, nagyjából a háromhónapos krízisemből fakadóan.
Decemberben kezdem pozitívan fogi fel a gödröt is, elfogadom a helyzetet teljes egészében, megértem benne a körülöttem élőket is, békésen várom, hogy a Matyi szakítson, közben pedig lakást keresek. Majd gyakorlatilag egyidőben hirtelen szakít velem a matyi, találok lakást, és ami a legfontosabb, sikerül új megoldási módot találnom és fel is oldanom vele magamat. Ez gyakorlatilag pontot tesz az énkapcsolatom jelen krízisének a végére, megbocsátok magamnak teljes szívből és hirtelen megint szeretetteli lesz a kapcsolatom saját magammal.
de arra igen, hogy tényleg életem egyik legfantasztikusabb korszaka volt, mikor az első barátomat hosszú téli hónapokon át magamban elsirattam
és többek között az egyik legjobb gyógyír az volt, hogy a versesköteteket napszámban olvastam.
szóval most is ez lesz:)
Vágyni hogy szeretnék
Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.
Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.
Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.
- bejött az ördögi tervem és szakított velem a Matyi, de úgy, hogy elhozta azokat a cuccaimat, amiket az elmúlt 6 évben magánál tartogatott! Hát mi ez, ha nem fejlődés?! :) Ráadásul megbeszéltük (najó, ez enyhe túlzás, mert a megbeszélés kb 4 percig tartott és elhangzott benne az a mondat, hogy "de most ne mondd el mit gondolsz, mert úgyis csak szarul fogom érezni magam tőle és úgysem érted meg, bármit is mondok", de akkor is), barátságban váltunk el, nem volt semmi veszekedés (ok, ennek lehet az volt az oka, hogy tényleg nem beszéltük túl a dolgot), és én meg igazán örülök. :)
- rájöttem, hogy mindjárt írhatok évértékelést. :D ezt pedig az év minőségétől függetlenül imádom és nem sok minden biztos, de hogy 2013 még mindig jobb volt, mint 2012, na az biztos.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indiánlány. A lány az erdőben született, az erdőben élt, megtanult felmászni a hegyek kis ösvényein a zergék után és át tudott ugrani a patak kövein. Fel tudott mászni a sziklákon a hegy ormára és imádott barlangok mélységeiben kutatni régmúlt kincsek után.
Egy nap találkozott egy tigrissel, aki nagy volt, félelmetes, gyönyörű, nemes és bölcs. Valójában a tigris nem is tigris volt, hanem emberformát öltött az indiánlány kedvéért, mert akkoriban megszokott volt, hogy mindenkinek volt emberi és állati formája is, olyan közelségben éltek az emberek a természettel. Az emberré vált tigris és az indiánlány hatalmas szerelemre lobbantak egymás iránt és az indiánlány elment a tigrissel a dzsungelbe, a tigris hazájába. A dzsungel ismeretlen terület volt a lombhullató erdőkhöz szokott indiánlánynak, de most is élvezte a kalandot, a felfedezés örömét és nagyon boldog volt a tigrissel. Sokáig voltak a dzsungel gyönyörűségeiben, melegvízű trópusi patakokban mászkáltak és a párás melegben vízesés alá álltak, aminek a cseppjei simogatták a bőrüket a pálmalevelek között.
Ahogy telt-múlt az idő azonban, a dzsungelnek lassan nem a szépségei mutatkoztak meg, a tigris pedig megharapta a lányt. Nem direkt tette és nem akarta bántani, de a lány vállában hosszú, vékony, mégis nagyon mély sebet ejtett a tigris foga. És ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakoribbak lettek a fájdalmak. A lány ugyanúgy csodálatosnak és mennyeinek gondolta a dzsungelt, de a tigris egyre többször mélyesztette bele a fogait, és a lány hamarosan alig tudott menni, mert a combján és a hátán is mély sebek nyíltak.
Egy nap a tigris majdnem megölte a lányt, amikor az arcán ejtett mély sérülést, a lány pedig belátta, hogy el kell mennie a dzsungelből. Hazatért az erdejébe, de nem mászott sziklára, nem ugrált patakokon és nem keresett szedret és gombát, mert annyira fájt mindene és össze volt törve. Nem is tudta, de majdnem belehalt a sebeibe: ő csak azt tudta, haza kellett jönnie és össze kell most rogynia. Ismert egy napsütötte barlangot egy hegy oldalában, ami mellett sok zuzmó és bokor nőtt és volt mellette egy kicsi tó és abba a barlangba indult.
A barlang korábban lakatlan volt, most azonban lakott benne egy rakoncátlan manó formába bújt jótündér, aki meglátta a lány mélységes sebeit. Bekötözte őket, kenőcsöt kent rájuk, és hosszú időn át gyógyította a lányt füvekkel, varázslattal és szeretettel. Mindeközben persze manó formát öltött, így a tündércselekedetek közben gonoszul vigyorgott, összevissza halandzsázott, időnként érthetetlen módon felvihogott és furcsa vicceket mesélt. De ezalatt folyamatosan cserélte a kötést, állította a vérzést, keverte a gyógyírt a sebekre és varázsigékkel gyógyította a mélységes vágásokat. A lány eközben alig élt, nem akart beszélni és sokszor csak a manó csalafinta ábrázatát vette észre, a vágásokat sebesen gyógyító kezét nem. Ahogy azonban kezdett meggyógyulni, ahogy a sebek kezdték az utolsó gennycseppeket is kilökni magukból, hirtelen meglátta a tündért a manóban és nagyon megszerette. A tündér pedig, látván, hogy elvégezte manóbőrbe bújt feladatát, még egy utolsót vigyorgott és se szó, se beszéd, elment és soha nem tért vissza (noha onnantól kezdve időről időre madárként a lány feje fölé repült és csicsergett és beszélt és nevetett vele).
A lány pedig, hosszú hónapok lábadozása után először, feltápászkodott. Nagyon fájt neki minden egyes mozdulat, nagyon érzékenyek voltak a sebek, ezért kiment a barlangból, lassan sántítva, és fájdalommal a szívében, amiért a tündér is - úgy hitte - elhagyta őt. Elkezdett sétálni a jól kitaposott erdei utakon, de nem akart másokkal találkozni. Amikor valaki szembejött, gyorsan eltakarta a sebei nyomát a köpenyével és énekelt vele egy számot, majd gyorsan továbbállt, mielőtt a másiknak eszébe jutott volna közelebb lépni hozzá. Eszébe sem jutottak a hegyek gyönyörű sziklái, a napfényes ormok, a patakok kövei és az elveszett kincsek. Nem akart ilyesmivel foglalkozni, mert megtanulta, hogy a drágakövek keresésekor tigrisekkel találkozhat, és a tigrisek messzire viszik őt, egzotikus helyekre, és ki tudja, élve visszakerül e onnan.
Egy idő után az erdő mélyéből is kilépett és egy rétre került, amin egy mesterséges boltív egy útra vezetett. Az út két oldalát sövény szegélyezte, és homokkal és kaviccsal volt felszórva az ösvény a két oldal között. A lány tudta, hogy a kapun belépnie biztonságos és semmi sem fog ott várni rá. Tudta, hogy nem lesz ott veszély és nem fogják bántani, de tudta, hogy patakok, sziklák, kövek, harmat, napfény, föld és szél sem lesznek ott bent. Azonban arra gondolt, ezek csak a veszélyt hozzák magukkal. És még mindig látszottak a mély sebek a tigris fogai után. Így belépett.
A boltív borostyánnal volt befutva, szép volt, vagy annak mondható, és a falakat, amik az útját övezték, is növények borították. Árnyékos volt és biztonságos. Néha kétfelé ágazott az út, akkor az egyiket választotta és ment. Ment, ment, ment. De egy idő után elkezdett hiányozni neki a nap, a szél, a víz, a föld... és rájött, hogy ez az út biztonságos volt ugyan, de elvesztegette az idejét. Hiszen tudott volna ő mászni már azokkal a sebekkel! Tudott volna vadászni! Tudott volna felfedezni, kalandot keresni, kincs után kutatni, hát mit csinált ő egész mostanáig?! Az indiánlány nagyon dühös lett magára, de látta, hogy nem tud kijutni: eltévedt a sövénylabirintusban. Eközben ráadásul a törzsének a tagjai is elfordultak tőle: hiszen csak a labirintusba bekiabálva tudtak vele beszélni és nem hallotta őket; ők sem értették a lányt és nem is látták. Azt mondták, nem érti meg őket, miért nem jön már ki onnét, hát mennyit várjanak rá?! És nekik is élni kellett az életüket tovább. Ráadásul azért is dühösek voltak, mert ő volt a törzs felfedezője, kalandora, hírvivője és nemhogy nem végezte jól a dolgát, sehogy sem végezte a dolgát. Csak azok értették meg, akik már maguk is megjárták nemrégiben a labirintust, akik elképesztő módon szerették mindentől függetlenül vagy akik szitakötővé tudtak változni és berepülhettek hozzá. A lány viszont egyetértett azokkal, akik dühösek voltak rá; de nem tudott jobban fülelni, nem tudott hangosabban kikiabálni és ki kellett jutnia a labirintusból, hogy újra felfedezhessen. Hiába próbálkozott megfelelni a bekiabálóknak, nem tudott és nagyon dühös volt magára és utálta magát, amiért belépett azon a kapun, pedig jól tudta, hogy nem vár itt rá semmi.
Ahogy bolyongott a kiutat keresve, dühösen magára, amiért így beragadt és dühösen másokra, amiért sürgetik, pedig ő igyekszik kijutni, egy nap a vádlijára pillantott és meglátta a vágás hegét, ami még mindig nagyon látszott. Annyira megdöbbent a látványtól, hogy megállt, leült a földre és elkezdte közelről vizsgálni a sebet. Neki egészen új volt, hiszen míg a sérülései súlyosak voltak, nem ő gondozta őket, hanem a tündér - ő szinte nem is nézett soha a sérüléseire. Döbbenten, álmélkodva nézte meg a sebeit a karján, a vállán, az oldalán, álmélkodva húzta végig a kezét az arcán lévő hegedésen: most először látta, hogy milyen mély és súlyos sérülések is azok, amiket ő addig kis horzsolásnak hitt.
És akkor hirtelen megértette. Megértette, miért nem mehetett azonnal felfedezni; megértette, miért kellett a labirintusban bolyongania olyan sokáig; megértette, hogy az ő helye nem a dzsungel párájában vagy a vízesések alatt, hanem a napsütötte hegytetők szikláin van, ahonnan belátja a folyók kanyarulatát; és a hegyi patakokon felfelé menve, ahol új málnalelőhelyeket találhat; és az erdő rejtekében húzódó vadcsapásokon, amik az erdő mélyén rejtenek kalandokat. Megértette, miért nem mehetett eddig ezekre, hiszen belehalt volna; megértette, miért nem értik mindezt mások és megértette, hogy merre kell továbbmennie. Hirtelen hálás lett az ösztöneiért, amiért nem engedték a kalandok felé most és gyengéden, szeretettel bocsátott meg magának, látva, hogy ezekkel a hegekkel és fájdalmakkal küzdött még mindig. Megértette a törzs tagjait is, akik nem látták és nem értették a sebeket, csak annyit láttak, hogy valami más. Nem tudta, mikor jut ki a labirintusból: a következő kanyar után vagy hónapok múlva, de tudta, csak egyet tehet: elindul. Értve, mi történt, hagyva, hogy a sebek nyomai felszívódjanak, békével, előre.
Úgyhogy az Indiánlány felállt. Gyengéden végigsimította a vádliján a forradást, leporolta a ruháját. Elmosolyodott. Dobott egy puszit gondolatban a Tündérnek és a Szitakötőnek.
És elindult.
Azért, mert nem annyira agyalom túl a dolgokat és nem annyira aggódom rajtuk. Nem annyira elemzem, csak érzem, elfogadom, élem, ezeket a köröket futom be. Minden elég egyértelmű, amióta rájöttem arra, hogy az Ákos milyen mély sebeket ejtett bennem. Mintha vékony és elképesztően mély vágások lennének a karomban, a lábamban, a testemben és nem mertem volna kitenni a testemet újabb fájdalmaknak, amíg be nem hegednek.
Amióta erre rájöttem, azóta viszont szeretem magamat, úgy, mint egy kisgyereket, akit nagyon bántottak. Mármint, hogyan haragudhatnál egy pici gyerekre, akit megvágtak, megsebeztek, és elrejtette magát és elbújt, hogy ne bántsák újra? Egy ilyen mély, szomorú, együttérző szeretet van bennem a fájdalmak iránt - tudom, hogy kellett ez az idő és tudom, hogy ezalatt meggyógyultak a sebeim és kész vagyok újra előbújni. Szóval amióta ezt érzem és értem, azóta megnyugodtam.
És két dolgot várok ilyen full peace-esen:
1. hogy a Matyival lerendeződjenek ezek a dolgok. Amúgy nem azért várok ilyen full nyugodtan, mert
a, gyáva vagyok kilépni
b, igazából nem is akarok kilépni
c, nem akarom elviselni a feladás felelősségének a súlyát
d, önfeláldozó mártír vagyok
hanem abból a szuperegyszerű okból kifolyólag, hogy nem szeretném a következő 40 évben azt a súlyt a hátamon cipelni, hogy valaki engem tart a nagy őjének. Mármint, lehet, hogy ez mindenképp így lesz, de ha van rá egy pici, apró esély, hogy a matyi megértse és felfogja, hogy nem az ő hibája, nem az én hibám, egyszerűen csak nem múkodik, és ezáltal túllépjen. Szóval lehet menni fog, lehet nem fog menni, de én ezzel futok még egy-két kört, ameddig nem jön a vonatom (azaz ameddig nem érzem, hogy most már tényleg tovább kell mennem).
2. hogy ne legyek többé érzelmi halott.
:D
de komolyan. Az a szitu áll fenn, hogy olyan szinten zártam le az érzelmeket magamban, hogy kábé semmi sem hatol át az ingerküszöbömön, márpedig jó lenne sőt remek, ha mégis áthatolna.
3. és ezt most még itt megjegyezném.
Hogy az van, hogy minden barátom, aki elvárásokkal irányul felém bármilyen szinten is, totálisan csalódott bennem, és mindannyian ugyanazt mondják különféle csomagoádban, miszerint: "nem állsz mellettem". Most olyan emberekről van szó, akiket egyébként én nem pakoltam ki tudatosan az életemből, hanem olyanokról, akiket amúgy szeretek. Igazából 3 kategória van:
- aki látja, hogy furcsa periódusban vagyok most, de elfogadja, hogy ez van és majd más lesz és leszarja (pl. Joci)
- aki látja, hogy furcsa periódusban vagyok most és azt mondja: "kizártál az életedből", "nem kommunikálsz velem", "nem viselkedsz úgy, ahogy azt egy baráttól elvárhatnám" (pl. Sandi, Évi)
- aki látja, hogy furcsa periódusban vagyok most, de elfogadja és szeret vele együtt és ezért szuper a kapcsolatom vele (pl. Juli)
Az mindegyikükben általános, hogy látják, hogy furcsán viselkedem. De miben is áll ez a furcsa viselkedés, amit ők éreznek?
- egyik láb: bűntudat irántuk, ha úgy érzem, nem fogadják el az utamat
- ha így érzem, távolodok is tőlük
- másik láb: ráadásul valóban keresem magam és ehhez egyedüllétre, gondolkodásra, énkeresésre van szükségem. Ami azt jelenti, hogy kevesebbekkel is találkozom és így a távolodás látványos, mert nem találkozom velük.
- vagy, valamiért mindenképpen találkozom velük (együtt lakunk, kötelező hetente egyszer stb) és olyankor pedig nem tudok nekik megnyílni, mert egyrészt keresem magam és nem is tudom, pontosan mit mondjak, másrészt érzem a rosszallást. Tehát valamit KELL mondanom, de nem állok igazából készen rá és ezért erőltetettnek érzem vagy nem meghallgatottnak vagy nem elfogadottnak.
Összességében asszem így lehet összefoglalni:
- valóban nem vagyok stabil, ez tény
- igyekszem a legjobbat hozni ki, elfogadom a helyzet nehézségét, de látom, hogy korlátoltak benne a lehetőségeim
- tudom, hogy ez el fog múlni és látom magam előtt az utat, hogy miképp
- viszont jelenleg nem vagyok kész ítéletekre, kényszerre, nyomásra és számonkérésre, mert ehhez nem vagyok elég stabil
Összefoglalás 2.0
1. egy kihívásokkal teli időszakot élek. Ennek az az oka, hogy egy olyan úton caplatok végig az énkeresésben, aminek a jelen szakasza arról szól, hogy 1, újra bátor legyek; 2, feloldjam azokat a sokéves fájdalmakat, amiket 4 év alatt beszereztem magamnak; de kívülről sokaknak csak az látszik belőle, hogy 1, ez a lány engem kizár, 2, nem áll mellettem úgy, mint eddig, 3, megváltozott. A látszat és a valóság különbségét pedig az okozza, hogy elbasztam :D , konkrétan eltévedtem és ezért a bátorság felé vezető úton egy jelentős kitérőt kell tennem, ami a Matyival való kapcsolat és következményei (látszólagos felületesség, bűntudat, zárkózottság, hangulatváltozások, érthetetlenség, kettős személyiségjegyek*).
2. akik ezt a fenti 3 pontot látják, azok olyan emberek, akiknek valamit prezentálnom kell, mert valamilyen okból találkozom velük, de nem állok készen arra, hogy megmutassam magam nekik. Ennek számos oka lehet: mert nem érzem a részükről a figyelmet és/vagy az elfogadást; látom az ő igazukat is; nem tudom megvédeni magamat és az utamat; sőt elmagyarázni sem.
3. viszont ezen az úton nekem most végig kell mennem és én látom és tudom, hogy miért és merre és hogy. És még ha nem is értik meg, muszáj erre mennem, mert ez az az út, amerre a sebeim gyógyulása vitt. Úgy értem, lehetett volna talán jobb meg rövidebb út, de nem lett. Sikerült iszonyat sebeket szereznem be; ezeknek a gyógyulása nehéz és bonyolult volt és ráadásul maga a lábadozás majdnem akkora szenvedés volt, mint maga a sebbeszerzés. Szóval metaforikusan lett egy sebem; elvonultam, nyalogattam és nem mentem újra pengék közelébe, pedig a pengék közelében a réteken vannak a virágok is. Szóval nem volt se virág, se penge, helyette bekerültem egy szupersteril lebirintusba. Sokat mentem magamat védve-óvva, minden kockázatot kikerülve, majd rájöttem, hogy eltévedtem és basszameg, rossz helyen vagyok. De addigra már bekerültem a labirintus sűrűjébe és hiába láttam, hogy kívül vannak a rétek, oda kéne jutnom, az utak kifelé hosszan vezetnek. Mások csak azt látják, hogy mért nem bújok ki a rétekre a sövény résein keresztül, hiszen olyan feszültnek, zavartnak tűnök és idegesek, mert nem látnak rendesen és nem hallanak rendesen és én sem hallom őket rendesen, mert van közöttünk egy sövény, és dühösek, miért nem mászom már ki a labirintusból.
Összességében tehát nem hibáztathatom magam, amiért a sebek ennyire fájtak, hogy így féltem az újaktól és védtem magam tőlük. Most már látom az alagút végét, értem mi miért történt és tudom, hogy erre végig is kell mennem, ezért nagy béke és megnyugvás van bennem. De másoktól is nagyon érthető, hogy ők meg nem értik, miért tűntem el a fenébe.
* Hogy őszinte legyek, ebből nem mindegyik a Matyi miatt van.
bűntudat - mert nem értenek meg
zárkózottság - a bűntudat miatt
látszólagos felületesség - mert szenvedek a helyzettől
hangulatváltozások - ua.
érthetetlenség - na ez szimpla személyiségbolondság
kettős személyiségjegyek - ez is
Rájöttem, hogy szeretek bolond lenni. Szeretem, ha kihozza belőlem valaki és szeretem, ha aztán hagyja és imádom, ha szereti.
Szóval egy olyan valakivel szeretnék lenni, akire felnézek és aki mellett bolond vagyok, ő meg ezt szereti.
Hú ez a legkonkrétabb és legegyszerűbb és legigazabb kérésem eddig. :D
- ha van egy dolog, annak van sok olvasata. Nyugodtan érezhetek valami miatt fájdalmat, szomorúságot, nehézséget satöbbi, de kb fél óra után nyugodtan megtekinthetem azt is, hogy mi az, amivel fenntartom a helyzetet és mi a dolognak a pozitív olvasata. Az őszinteség saját magammal nem egyenlő a szomorúságban dagonyázással.
- az intuitív döntések és gondolatok azzal járnak, hogy az emberek hülyeségnek tartják, amit mondok és nem értik, mi a kapcsolat szerintem két dolog között, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy megbolondultam.
idegesítő, hogy nagy nehezen az ember megengedi magának
hogy őszintén szarul legyen
erre mások nem engedik meg.
Egyébként az egészben az a legnehezebb, hogy azt érzem, hogy meg kell felelnem mindenkinek az elvárásainak, hogy "jól" legyek.
Hát nem vagyok jól!
És hiába nem vagyok már 16 éves, amikor teljesen rendben van nem lenni jól, hát lehet, hogy nincs rendben nem lenni jól, de attól még geci szarul vagyok. És nincs kedvem dolgokat prezentálni embereknek. Úgy viselkedni, mintha bármi probléma lenne azzal, hogy szarul vagyok. Ez az élet rendje és sajnálom, hogy elkéstem vele és lekéstem azokat a pillanatokat, amikor jogos volt, hogy szarul legyek, mert akkor sajnos jól voltam és elszalasztottam a megfelelő esélyeket, hogy szenvedjek. Mostanra pedig már össze kellett volna szednem magam.
Hát sajnálom.
Az élet kurva nehéz és fájdalmas és szomorú és nyomorúságos, az, na mit tegyünk.
Nincs kedvem pozitív csillivilli sugarakat szórni szerteszét, ha nem jönnek maguktól. Nincs kedvem a lakótársaimnak, a barátaimnak, a kollégáimnak, sem senkinek prezentálni valami képet magamról, ahogy nem érzem magam. Szarul vagyok, nem akarok emberekkel lenni, kész, ennyi. Ne akarjatok tőlem többet, ne akarjátok megmondani, mit tegyek és milyen legyek. Nem akarom, hogy aggódjanak értem megértés nélkül, hogy elítéljenek empátia nélkül, hogy megpróbáljanak 'segíteni' rajtam. A faszt.
Szóval az van, hogy azt érzem, hogy ez egy nagy és fontos dolog, ami most van: kitisztulok minden régitől, elengedek minden fájdalmat, kisöpröm a sebeket, tisztázom az érzéseket. És ez azzal jár, hogy antiszociális vagyok és szarul vagyok és szomorú vagyok és rosszkedvű és otthonülő vagyok öt hónapon keresztül és muszáj ezt megtennem, mert ez a továbblépés útja. És valaki ezt vagy megérti és elfogadja vagy nem, de attól függetlenül ezt kell csinálnom és kész.
Nem is tudom, mit mondjak. Minden úgy fáj és annyira elveszettnek érzem magam, mintha egy sötét erdő mélyén lennék és bolyonganék körbe, körbe, körbe. Minden fáj, minden bánt, minden nehéz, minden megfullaszt.
Arra van szükségem, hogy ezen a télen begubózzak, magamba nézzek, sportoljak, féljek, gondolkozzak. Pont úgy, mint ahogy egyszer megtettem 16 évesen és mennyire hasznos is volt.
Szeretnék abban fejlődni még, hogy minden egyes helyzetben prekoncepciók, falak és önvédelem nélkül tudjak szeretetet fejezni ki, anélkül, hogy kurva lennék vagy annak érezném magam.
Ilyenre gondolok, hogy például ha találkozok egy sráccal egy buliban, ne az ugorjon be, hogy "csak akarjon tőlem valamit", "biztos csak meg akar dugni, hagyjuk is" vagy ilyesmi, hanem hogy ez a pillanat már csak ez a pillanat lesz és éljük meg.
Ezzel nem azt szeretném, hogy kavarjak bárkivel is, hanem hogy ne a falaim határozzanak meg engem, hanem én a falaimat.
rájöttem, hogy a nagy különbség
amit mindannyian érzünk
hogy huszonhárom évesen lányok vagyunk
huszonnégy évesen nők leszünk
de abban meg még elég bénák.
Szóval az történt.
Hogy én nagyon szerettem az Ákost. A mai napig érzem a lelkem mélyén azt az elképesztő boldogságot, amit ő nyújtott nyújtott nekem. Ha magamba nézek, emlékszem arra a sok évvel ezelőtti télre, amikor nem tudtam elképzelni, hogyan lehetek én ennyire boldog.
És az Ákos romba döntött engem, porrá hamvasztott, elégetett. Az a sok fájdalom, az a rengeteg fájdalom. A hiánya a távkapcsolatban. Hogy nem vagyok neki elég, hogy soha nem bízott meg bennem, soha nem adta át magát egészen, a bűntudat, hogy mindent elrontottam az elején, az önvád. A bizonytalanság, a félelem, a gyomorforgató, húsbanyilalló fájdalom, amit a hiánya okozott. A pillanatnyi örömök, amikor vele voltam, a hosszú hetek szenvedései, amikor nem. A könnyek hada, garmada. És az, hogy megpróbáltam vele még párterápiára is elmenni 22 évesen, mert én annyira szerettem őt és ott is csak a fájdalom tört elő és nem oldódott meg semmi. Az illúziói és vágyai, aminek megpróbáltam megfelelni és amiknek nem tudtam. Porba-sárba tiportak.
Annyira, hogy onnantól, hogy vége lett az egész hercehurcának kicsit több mint egy éve, onnantól én kizárólag biztonsági játékot játszottam. A rengeteg fájdalom néhány mély, tudatalatti (és hamis) elképzelést ültetett a fejembe, amik az évek gyötrelmei alatt egész szép fákká cseperedtek.
1. Hiába tökéletes valakivel a kapcsolatom, akkor sem vagyok elég jó neki. A legtöbb, amit én egy kapcsolatból ki tudok hozni, sem elég a másik félnek. Ha megteszek minden tőlem telhetőt a legjobban passzoló emberrel, akkor sem leszek neki elég.
2. A csodálatos boldogságú, tündérmese szerűen induló kapcsolatok rettenetes véget érnek. A boldogságot nem éri meg a fájdalom, amit fizetni kell érte.
(Belső konklúzió: Egy közepes kapcsolattal érdemes maximum próbálkozni. Nagy Ő nincs, de jobb nem is keresni, mert a Nagy Ő gyanús egyének csak fájdalmat okoznak.)
És hát mindezeknek lettek az alábbi következményei.
- először választottam egy fiút, akivel nem engedtem, hogy túl jó legyen a kapcsolatom vagy hogy szeressem őt.
- aztán vele persze vége lett, mire én kizárólag felületes kalandokba mentem bele
- illetve visszarohangáltam az exeimhez, rendszeresen, leszarva, hogy látványosan semmi értelme nem volt ennek soha. Makacsul folyamatosan próbálkoztam.
- majd választottam egy abszolút biztonsági játéknak tűnő, elképesztően unalmas fiút, akit persze nem szerettem
- de a legjobb, hogy őt még meg is csaltam, a legjobb, hogy egy exemmel (ez már tényleg kabaré :D)
És akkor itt ülök, és csodálkozok, hogy nahát, nem működik a rendszer, nahát, nem szeretem magam, nem is értem, miért?!?! Hát ezért, basszus, nekem elég magas a megbocsátó készségem, és persze nagyon értem és érzem a fájdalmakat, amik mindezeket a döntéseket mozgatták, de azért kifejezett dicséretre nem tudom, mennyire számíthatok értük magamtól.
Szóval a hatalmas fájdalmaimért még jól meg is büntettem magam.
Most viszont előre kell mennem az úton, ami nehéz. Nem tudom, hogy valaha fogok e hinni újra abban a valakiben vagy valaha igazán szupernek tartom majd újra magamat, de muszáj előre mennem, a Bátrak, Nyíltszívűek és Jók útján.
Én egyébként emlékszem, hogy régen kifejezetten csíptem magamat és mostanában meg nem. És azt hiszem, azért nem szeretem most igazán magamat, mert elég sok hibát elkövettem az elmúlt időkben.
- gyáva voltam egyedül lenni
- megcsaltam valakit
- visszafele néztem, visszafele mentem, gyáva és gyenge voltam előre menni
- nem adtam a szívemet őszintén és önzetlenül és nyíltan senkinek sem
- feladtam az álmaimat, a vágyaimat és a hitemet
Ezek persze mind azért történtek, mert annyira nagyot sérültem az Ákos miatt, annyira a padlóra kerültem és annyira fájt az egész, de azért lássuk be, hogy gyáva, gyenge, félő és sunyi voltam. Amikor igazán szerettem magamat, akkor büszke voltam magamra, mert bátor, nyíltszívű, őszinte és merész voltam.
Úgyhogy ennyi, vissza kell ülni a lóra. Egy éve nem hoztam magam olyan helyzetbe, hogy sérülhettem volna. Előre kell mennem, lépnem kell, bátornak kell lennem egyedül lenni, bátornak kell lennem sérülni, újra ki kell tennem magam a sérülés, a fájdalom, a sebződés veszélyének, és nem azért, hogy X dolgot elérjek, hanem mert különben örökké szembe fogom köpni magam.
Vajon mindezek az önzés netovábbjainak számítanak?
- nem hallgatni meg a negatív, leszívó, másokat ok nélkül bántó történeteket (mert elfáradok az ilyen negatív energiáktól, és nem én vagyok a Fáradtság)
- nem folytatni a párbeszédet, ha a sztorira olyan komment érkezik, ami egy totál ártatlan embert bánt, figuráz ki, cseszeget, sért vagy rágalmaz (mert leszívnak az ilyen energiák és nem az vagyok, aki Leszívott)
- nem viselni el, hogy hazugnak nevezzenek (mert ezzel azt érzem, hogy nem próbál semmilyen szinten sem megérteni és fölöslegesen nyílok meg neki)
- nem lenni benne olyan kommunikációban, amikor a másik nem tisztel azzal, hogy végighallgat és annak ellenére vág folyamatosan a szavamba, hogy négyszer megkérem, hogy hallgasson végig (mert ezzel azt érzem, hogy nem tisztel és megaláz és ez sem vagyok)
- nem viselni el, amikor olyan vádakkal illetnek, amikben semmi alap nincs, és kizárólag a másik ember alacsony önértékeléséből fakadnak (pl. hogy "megint ő lesz a közellenség, a gonosz és a faszfej"). (Mert ezzel meg azt érzem, hogy manipulál, érzelmileg zsarol, mert nekem ehhez amúgy semmi közöm nincs és én erre nem vagyok képes.)
Szóval lehetségesnek tartom, hogy a hagyományos párkapcsolatoknak ezek abszolút mind jellemzői és egyszerűen EL KELL VISELNI ŐKET, de én azt gondolom és érzem, hogy ahogy minden más, a párkapcsolatok is átalakulóban vannak és igenis van lehetőség olyanban élni, ami már a jövőbe mutat és tápláljuk, éltetjük és növeljük is benne egymást az egymásért hozott áldozatok és alkalmazkodás mellett és most azt érzem, hogy talán nem lesz ilyen soha, de én azért mégis megpróbálnám megnézni, hogy tényleg nem e.
Kezdem átlátni a nyomorom összetevőit, milyen jó is ez. :)
Elég sok összetevője van, kicsit kapcsolódnak is egymáshoz gondolom, de majd most rájövünk, mennyire is.
1. a passzivitás
Én megértem, hogy a novemberben semmi jó nincs és októberben lusta voltam, de szeptemberben el kellett volna kezdenem aktívkodni, fejlődni, dolgozni, tanulni, írni és szart se csináltam. Mármint vannak dolgok, amiket értelmesnek tartok és életnek, úgymint:
- graphic designt tanulni
- lakást keresni
- festeni, alkotni
- data science-et, reaktív programozást vagy gyógynövénytant tanulni
- startup ötleteket találni ki és írni meg
- futni, úszni, squasholni, biciklizni
- meditálni vagy csikungot tanulni meg
- másoknak ajándékokat vagy szép dolgokat csinálni vagy főzni
- közösen új dolgokat fedezni fel
- kirándulni és a természetbe menni
- takarítani és szép környezetet csinálni magam körül
- valamiben 100 napig fejlődni
Na ezeknek VAN értelme. Ezzel szemben az alvásnak, a sorozatnézésnek, a punnyadásnak és a piálásnak nincs értelme. Most nem azt mondom, hogy nekem kizárólag ezek az utóbbiak töltötték ki a mindennapjaimat, de azért az idő elég jelentős részében történt a semmi a valami helyett és most már azért úgy szeretnék ezen változtatni.
Na ez az egy.
2. a teljesen vállalhatatlan szétesett szerelmi élet
Nem tudok egyedül lenni, nem tudok új kapcsolattal lenni, nem tudok régivel sem lenni, hogy röviden összefoglaljam a helyzetet.
Nem tudok egyedül lenni, mert egy vesztesnek éreztem magam és ezt jó erősen, forgó belső antennák segítségével sugároztam is. Nem tudok új kapcsolattal lenni, mert ha nem az igazi, hiába kényszerítem bele magam, képtelen vagyok rá. Nem tudok a Matyival lenni, mert amikor nekiáll ezeknek a drámáknak és hisztiknek, egyszerűen az érzelmi érintettséget kizárva három lépést lépek hátra tőle. És ezen ráadásul az is ront, hogy ha terhes lennék, akkor nem lenne választásom, de nem vagyok, tehát - van választásom. És jó media marktos szlogennel élve, hülye azért nem vagyok.
Így hát összesen kettő, egymással párhuzamos irány maradt: egy, feladom a keresést és kettő, befelé fókuszálok helyette. Mármint ennek a helyzetnek az az egyetlen megoldása (és ez természetesen nagyon kapcsolódik az egyes és a leendő hármas pontokhoz is), hogy egyszerűen elkezdem magam szépen belülről építeni. Egy kicsit összerombolt engem szerintem az Ákos (a múlt héten volt egy meglepő kifakadásom erről a Sandinak, hogy az Ákos olyan sebeket okozott, amik miatt én már nem hiszek az igazán intim szerelemben vagy legalábbis nem választom), összerombolt a Bence, összerombolt a nyár és a Matyi és még az Ádám is. És összerombolt a MOL, mert mégiscsak elég corporate ez a munkahely és kicsit tönkretette a motivációmat és össze vagyok rombolódva kívülről is egy kicsit.
3. belső béke tökéletes hiánya
Mindebből fakadóan. Meg mert a spirituális fejlődésem sem működik, mert az önbizalmam a porban dagonyázik, mert nem érzem magam szépnek sugárzónak üdének frissnek elbűvölőnek. Nos és hát azt gondolom, hogy az egész helyzet megoldása egy olyan remek akciótervben leledzik, ami egyszerűen a következőkből fakad.
1. menjek szépen el pszichológushoz a katasztrofális önbizalomhelyzetem kezelésére meg ilyesmikre
2. törődjek a külsőmmel és a testemmel is
3. a fentebbi listában felsorolt tevékenységeket preferáljam az életemben
4. minden mást szarjak le (azok majd elrendezik magukat).
Na tessék, úgy gondolom, ennyi a trükk.
hogy három hónap alatt semmit sem jutottam előre.
Nem működnek a módszereim, mondtam akkor.
Jó, akkor feladom, mondtam utána.
Ne várjunk ennyire sokat amúgy se, ez totál hülyeség.
Érjük csak be kevesebbel és akkor majd nem is érzem, hogy keresnem kéne.
Hiszen hátha az a rossz a kérdés, azért nincsenek hozzá módszerek.
De még mindig kurvára ugyanazt érzem: nem működnek a megoldási módszereim, és még mindig ugyanezt érzem, nem működnek a megoldási módszereim, na tessék, rengeteget haladtam előre, csodás, egyszerűen frenetikus.
hogy minden megvan már, csak a belső béke hibádzik.
Mármint beszivárgott elég jelentősen a mindennapokba a spiritualitás, olyan természetes könnyedséggel, hogy alig tudom összeszedni a jeleit. Nem veszem észre, olyan, mint a levegő.
Mindent megérzek.
Intuitívan döntök.
Mindenben mögöttes értelmet nézek.
Mindenki viselkedésében a nagyobb lelket látom.
Rezgések alapján tájékozódom.
Elengedtem az Ákost.
Tudok meditálni.
Látom az emberek fényét.
Hiszek a spirituális-tudományos megoldásokban.
De mégis, abszolút nem találom ezt az inner peace dolgot. A belső magot, ami szilárdan áll, ami stabilan ott van bennem, amibe kapaszkodni tudok mindig. Nincs meg, nem is volt soha és én valahogy mindig kívülről vártam a stabilitást vagy másoktól és azt hiszem, ez van az úgynevezett kapcsolatfüggőségem mögött, hogy nem tudok belülre kapaszkodni, hanem nekem mindig kell egy külső fogódzkodó. Nincs meg a belső egyensúly, az inner peace, ezért kell, hogy a másik ember mentén egyensúlyozzak.
És ez jön ki most valahogy iszonyú erősen (nyilván amellett, hogy a novemberben semmi jó nincs), hogy nincs belső béke, belső szilárdság, belső nyugalom - de a M. nem is adja ezt meg nekem. Minden más meg normális fiú megadja, M. lelki szinten nem adja, ez tény, ezt kell kezelni, tehát ha én belső békére vágyok, akkor azt ugyanúgy magamban kell megtalálnom, mintha egyedül lennék.
Ez igazából egyáltalán nem baj, sőt, legalább rá vagyok kényszerítve a belső keresésre, mert szeretném megtalálni az inner peace-t, de az a helyzet, hogy totál elvesztem.
Úgy érzem magam, mint aki egy sötét rengetegben bolyong, iszonyú fáradt és nem lát semmit, erre beleesik még egy kurvára sáros gödörbe is és nulla ereje van kimászni. Se ki se be.
Pedig tudni kéne eztet, pláne ha terhes vagyok (ami még mindig irtó könnyen elképzelhető). Mit mondjak így a Biának.
De az idegesít a legjobban, hogy a hagyományos módszereket én már tudom. Adjunk hálát, éljünk a pillanatban, tiszteljünk másokat, ne ítéljünk, ne címkézzünk, én ezeket tudom, ismerem.
A kérdés inkább az, hogy hogyan kell azt csinálni, hogy ne akarjunk görcsösen? Mármint nekem ez volt az ördögi köröm, hogy szükségem volt valakire, akibe kapaszkodjak, ezért görcsösen akartam mindig, soha nem a tiszta térbe engedtem ki a vágyaimat, hanem egy zavarós, koszos, görcsökkel-kapukkal-árkokkal teli mezőbe. És akkor nyilván nem jött nekem az a fiú, aki valahogy csak a fejemben él és szinte tuti, hogy csak a fejemben él, és persze azért, mert én nem vagyok rá kész, mert szükségem van rá, és persze ha szükségem van rá, akkor még nem állok készen rá. Tehát nem jön.
És én feladtam. Nem tudom, hogy kell ezen továbblépni. Már egyszer-kétszer jeleztem, hogy elakadtam, na még mindig elakadtam, még mindig el akarok menni világot járni, sétálni, egyedül lenni, még mindig nem jött megoldás, ott vagyok, ahol a part szakad és nem jött segítség kurvára, PEDIG KÉRTEM, és nem tudom, hogy fogok tudni továbblépni, tovább tudok e egyáltalán lépni, köszönöm szépen, ez van, kértek egy kudarcot? IN YOUR FACE!
Sajnálom, gecire ez van: valamit magamban kéne megmókolnom, de nem tudom, mit, miképp és hogyan, addig pedig látványosan nem tudok tovább menni és egyébként by the way a változatosság kedvéért senki nem segít. Úgyhogy kész, én feladtam, ülök a kurva sáros gödör közepén, gecire nem csinálok semmit és hagyjatok is békén azt CSÁ.
de a korábbi terhességparákkal szemben most van két jelentős különbség:
1. szerintem tényleg;
2. nem aggódom egy cseppet sem.
Már majdnem megőrültem, nem ettem, random sírtam, ebédidőben kaja helyett cigiztem, folyamatosan felébredtem, teljesen kész voltam, mindenkit leszartam, vállalhatatlan voltam, nem segített logika, nem segített érzelem, nem vitt sehova a tanács, beszélgetés, ki-akarok-lenni, legjobb-énverzió, spiritualitás - amikor egyszer csak döntöttem.
És mondjuk nem az a legnagyobb lényeg, hogy mit, hanem az, hogy hogy.
Szóval az a csoda esett meg, hogy én nem is tudom, álmodtam vagy megéreztem e vagy csak valami intuíció volt, de hirtelen az egyik választás útját gyönyörűen sugárzó, tekergő-kavargó fények kezdték megtölteni a fejemben és nagyon határozottan azt éreztem, hogy ó, ez az az út, amerre mennem kell.
Úgyhogy arra mentem és egy cseppnyi kételyem sincs, megkönnyebbültem, megnyugodtam és fellélegeztem.
(Sajnos a másik utat le kéne normálisan zárnom, mert ez egyelőre még nem sikerült, a katyvaszos-gebaszos-szaros szituációk kezelése épp elég nekem hétköznaponként.)
Az biztos, hogy vannak utak, amikre ha már ráléptünk, akkor nincs mese, muszáj magunk vagy a másik miatt menni rajtuk egy kört, ezért én most megpróbálom megnyugtatni magam azzal, hogy felsorolom, milyen remek és hasznos képességeket gyűjtöttem össze recently, remélve, hogy az alábbi képességek hasznomra válnak majd ennek a drámai zűrzavarnak a kezelésében. Egyúttal elterelve figyelmem a megnyugtató gondolatról, miszerint 'a man's gotta do what a man's gotta do'.
- látom az embereket körülvevő fénymezőt
- kizárólag rezgésekből szerzett intuíciók alapján hozok döntéseket
- csak a pillanatban létezem
- csomószor megérzem, mit fog mondani valaki, néhány pillanattal azelőtt, hogy kimondaná
- a Sandival persze mindez különleges, de a múltkor konkrétan éreztem, hogy és hol fáj a feje
Mivel olyan sebességgel teremtek, amihez képest a fény cammogása smafu, ezért szerintem egyáltalán nem kéne meglepetésképp érnie, hogy az elmúlt hetekben kisugárzott pár tucat gondolatom, pénteki Edemnek nyekergésem és tegnapi postom hatására na mi történt?
Hát igen. A helyes válasz a bé.
Mármint az van, hogy ha mondjuk hetek óta folyamatosan almáspitét akarok enni, de nem lehet, akkor az még rendben van, hogy gondolok az almáspitére, de nem eszek almáspitét, és nem megyek cukrászda közelébe, de ha hirtelen anyukám süt nekem almáspitét, és még részeg is vagyok, akkor azért mégsem elvárható, hogy bele se szagoljak.*
Szóval írt nekem tegnap a Matyi és csak azért nem lett nagyobb baj, mert még nincs kereskedelmi forgalomban a teleportálógép és tudom, hogy nem szabad és tudom, hogy nem kellett volna válaszolnom, sem írnom, sem semmit és hogy ezt nem szabad és tilos és nagyon rossz döntés és hogy képzelem és és és és - de annyira azt kívánom, hogy bárcsak más társadalmi szabályok között élnénk és találkozhatnék vele csak néha csak egy kicsit.
* persze, csak mentem az irhám, én is tudom, hogy ami tilos, az tilos.
Egy ilyen furcsa keveréke volt mindennek, ami bennem van.
Először is, egész éjjel állandóan felébredtem, hogy miért nincs mellettem a Srác.
Aztán egy olyan helyszínre kerültem, ami síelés / boki / erdő keveréke volt. Elsőre bokinak tűnt, mert ott volt a családom, sőt rengeteg családi barát is, de a háznak az alsó részét teljesen lebontották, én meg nem értettem, miért, pedig közben mindenki másnak egyértelmű volt, hogy ez milyen jó ötlet. Erre elkezdtem elveszettnek érezni magam és fáztam is, és rájöttem, hogy az egész egy nagy hideg, barátságtalan őszi/téli erdőben van. Ekkor eszembe jutott, hogy hát vannak fiatalok nem is olyan messze, akik sítáborban vagy miben vannak, elmentem, megkerestem őket, de ott volt a Matyi is, aki leszart, sőt utált engem, a többiek meg az ő barátai voltak és rosszul éreztem magam. Aztán eszembe jutott, hogy este 7re vissza kell érnem pestre, mert találkoznom kell az ákossal és nem fogok odaérni. A Matyiék egy páran pont pestre indultak és megkérdeztem a Matyit, mehetek e velük, ő meg mondta, hogy nem. Úgyhogy elkezdtem összeszedegetni a cuccaimat és elindultam gyalog visszafele.
Szerintem ez az álom kiválósan példázza a következőket.
1. hogy a Sráccal szeretnék lenni és őt keresem mindenhol, de amikor nincs ott, akkor előjönnek a zavaros érzelmeim mindenki más iránt is.
2. hogy az ákost teljesen leszarom már;
3. hogy a Matyi baromira hiányzik. De tényleg, nagyon hiányzik, és azt kívánom, bárcsak egy elfogadóbb társadalomban élnénk és lehetséges lenne, hogy találkozzak vele és jól érezzem magam vele néha, amikor kedvünk van hozzá és azt kívánom, néha bárcsak szerethetném és kimutathatnám neki, mennyire szeretem.
4. hogy waaay too much összevissza érzelmem van waay too much ember iránt és kész csoda, hogy a bencuska nem került be az álomba.
Pff.
Közben a Srác hazament a családjához és tvt szerel meg rohangál, nekem meg hiányzik.
Ma felkeltem a Srácnál, aki már tudja, hogy puszisimiösszebújással érdemes csak nekikezdeni a reggeli kommunikációnak
hazajöttem, ittam teát, kávét, néztem egy fél gilmore girlst
elmentem dolgozni
ettem reggelire kakaóscsigát még egy teát még egy kávét
legalább ötször nevettem
legalább tíz izgalmas dolgot csináltam
és jóó sokat írtam
ebédre sajtlevest ettem meg salátát
telefonáltam anyukámmal, hogy hétvégén otthon leszek és kitaláltuk, hogy kirándulunk
és apukámmal, hogy hogy van
elmentem tornázni és futottam, ellipsziseztem, úsztam, szaunáztam
közben írt egy exem, hogy találkozni akar, amin nevettem (mindig a gymban bukkannak fel az exek? :D)
hazajöttem és a joci mesélt arról, mizu vele
ettem barna kenyeret, ami nagyon finom volt
felkelt az évi és morcos inputokat adott
beszéltem a Sráccal, hogy milyen napja volt
és a julival, hogy neki milyen napja volt
elolvastam a 444et meg a facebookot
és most álmos vagyok.
És ezt azért írtam le, mert ez egy szuperátlagos, sőt enyhén antiszociális és kifejezetten nyugodt napnak számít és ezért szörnyen szerencsésnek érzem magam, mármint hogy ilyen menő egy átlagos napom és a fenti események mindegyikéért iszonyú hálás vagyok.
hogy nyíljon a házunk elhagyatott, ámde szép nagy pincéjében egy kávézó / bár légyszi. remek elhelyezkedés, nincs más jó a 100 méteres körzetben, nagy terek, felújíthatóság, szeretnék egy törzshelyet 50 lépésből.
Azt elfelejtettem itt megemlíteni, hogy mindezt akkor még nem közöltem áronnal.
Így zajlott a process.
Péntek-szombat-vasárnap, lelkiismeretfurdalás tengere, el kellene mondanom neki.
Hétfő, majd meghalok a lelkiismeretfurdalástól, elhatározom, hogy felhívom. Hívom, hívom, háromszor, négyszer, nem veszi fel. Ok.
Kedden végre elérem.
én: szóval az a helyzet, hogy meg fogsz ölni... nem fogok tudni elmenni ausztriába.
áron: úristen, dejó, hogy mondod! képzeld el, 5 napja azon őrlődök, hogy hogy mondjam el neked!
én: hogy nem tudsz jönni ausztriába?
áron: ahaaaaa :D
így elképzelem a szitut, amint mindketten 5 napon át ülünk otthon és fogjuk a fejünket, hogy hogy mondjuk meg a másiknak, hogy nem tudunk vele ausztriába menni. True story.
Ma az jutott eszembe, hogy hát nem lenne-e remek egy olyan állásportál, ahol nem cégek hirdetnék magukat, hanem emberek, és nem képzettség és tapasztalat, hanem skillek alapján? például nekem tökéletes lenne egy olyan munka, ahol egyszerre kéne:
- írnom, fogalmaznom, elmondanom
- egyszerűbb design dolgokat terveznem pptben, illustratorban, photoshopban és indesignban
- emberekkel beszélnem és jó hangulatot csinálnom
- kreatív ötleteket találnom ki;
és tuti van olyan munka, ahol pont ilyen embert keresnek, és milyen remekül megtalálhatnának akkor ők engem.
Najó, ennek az ötletnek amúgy valóban van létjogosultsága, még ha remek kommunikációmból nem is tűnik ki.