6. fejezet

Heti további nagy rádöbbenésem egyébként: az ember az otthonát maga teremti. Azáltal lesz az otthonod, hogy kinézed, beköltözöl, berendezed, csinosítgatod, élsz benne, szereted, takarítod, időt fordítasz rá.

Biza.

Ez minden otthonnal így van.

És még elköltözni is lehet!

Az intuíció, teremtés és hála új szintjét sikerült elérnem a mai nap során, melynek keretében olyan szerelmes vagyok a valóságomban még fel nem bukkant leendő pasimba, hogy az a boldogság, amit a jövőben vele meg fogok tapasztalni, konkrétan kitöröl minden más érzést a fejemből, az (egyébként fizikai valóságomban már létező) Kit iránti honvágytól a Bence enyhe hiányáig. 

Amúgy az a helyzet, hogy iszonyat hálás vagyok a Bencének, amiért kilépett. És ez azért van, mert nem vicceltem, én tényleg megtanultam a leckét. Laza 6 és fél év 0-24es képzésbe, 5 komoly és 2 nemkomoly kapcsolatba került, de kész vagyok és tudom. Megvan a kapcsolati 10 000 (igazából 40 000, de sebaj) órám, ami által pro lettem. 

És ez független attól, kivel vagyok. 

Tehát ha a Bence nem szakít velem most, akkor együtt maradunk. Nem lett volna több hiszti, baj, veszekedés, akkor Bence és Évi lett volna együtt a következő évtizedekben.

És nem azt mondom, hogy az borzasztó lett volna vagy rettenetes, de nagyon nem így kellett volna lennie. Szimplán mert én nem az ő háza vagyok és ő nem az én házam. Nem vagyunk otthon egymásban. Ennyi.

Van ez a videó, imádom, és van ebben az a rész, amikor azt mondja, hogy hazaérsz és sóhajtasz egy nagyot: huh, itthon vagyok.

Annyira durva, én esküszöm pontosan ezt érzem az Ákossal. Úgy, hogy nem akarok vele újra összejönni. De amúgy nem is találkoztam vele, csak valamiért 3 percet beszélnem kellett vele. Basszus, ő az én otthonom!!!*

* lásd Billy Mack az Igazából Szerelemben: "And I realized that, as dire chance and... and... and fateful cockup would have it, here I am, mid-50s, and without knowing it I've gone and spent most of my adult life with a... with a chubby employee. And... and much as it grieves me to say it, it... it might be that the people I love is, in fact... you." (Itt ugye a meglepetés rész a lényeg, értjük ugye.)

Vajon furi-e az, hogy 2 óra múlva találkozok az Ákossal és most kezd el hiányozni a Bence? De egyúttal amióta szakítottam a Bencével, azóta valahogy ilyen nagyon minimális szinten még a Jocira is másképp tekintek? 

Ez mi a fasz? Sikeres serial monogamist személyiségem kulcsmomentumai, az Ákostól való mérhetetlen félelem egy cseppje vagy normális gyászperiódus része?

Nanana? Ki szeretne választ adni nekem?

Annyira örülök, hogy nem idegesítem saját magamat. Tiszta mázli, hogy mennyire kedvelem a saját humorérzékemet és életfelfogásomat. Különben nagy szarban lennénk basszus!

Amúgy vajon miért akar velem sörözni az Ákos? - kicsit ezen is morfondírozok, de mondjuk annyira nem izgat.

Komolyan, amikor kicsit is belegondolok abba, hogy a fenébe leszek én 26 éves koromra házas, a hasamat kell fognom a röhögéstől. Nem is beszélve arról, hogy 26 évesen már gyereket akartam. Borzasztó. És ez nem egy olyan dolog, aminél jól elhatározom, hogy márpedig megcsinálom, aztán megcsinálom.

Jöjjenek tehát a Nagy Elhatározás helyett a legrosszabb szcenáriók az elkövetkező 60 évre.

1. Pénteken valahogy egymás karjaiba esünk az Ákossal, összeházasodunk, gyerekeink lesznek és boldogan élünk, míg meg nem halunk. (Igen. Ez nem véletlenül a legrosszabb verziók lista első helyezettje.)

2. Örökké Évivel, Jocival és Kekével lakunk együtt, mindannyian szupersikeresek és szuperalkoholisták leszünk, örökbe fogadunk 2 gyereket és egy idő után olyan házba költözünk, ahol van terasz (meg medence), aztán meg olyanba, ahol van veranda meseszép IKEA kertibútorral és raklettel.

3. 30 évesen összeházasodunk a Ferivel, megtanulok steaket csinálni, lesz 3 vidéki gyerekünk, sokat főzök, grafikus és szabadúszó leszek annyi időben, amennyi jut a háztartásvezetés és a családi élet mellett, reggelenként pedig kilovagolok a martonvásári sztyeppén.

4. 35 évesen házasodunk össze Danival, lesz 2 ambíciózus gyerekünk, akik sokra viszik, ugyanúgy, ahogy szüleik, akik mindketten sikeres válallkozók / nagyvállalati felsővezetők, sokat járnak színházba és kultureseményekre és mindent megadnak nekik a boldoguláshoz.

Na melyik fog vajh beválni? Én remélem, hogy egy 5., amelynek keretében idén megtalálom leendő férjemet és össze is jövök vele.

Egyébként végül is nem kéne ennek olyan meglepőnek lennie, de 10es skálán kb. 3as szinten hiányzik a Bence. Ez pedig pontosan egyezik azzal a szinttel, amennyire jólesett, hogy nem akarta, hogy Medikus Kupára menjek, amikor pedig állítólag még minden oké volt.

A Regina menstruál vagy szakított vele a pasija és velem ordítozik, alapból így kezdődött 6kor a nap.

A Petrának fogalma sincs az ITs dolgokról, ezért érzéketlen dolgokat ír a Jocinak.

A Gábor mindenkit leszar és főleg egy pöcs, rá nem is kell neheztelni.

A Joci dühös lesz erre a kettőre és úgy dönt, a főnökének szól.

A főnöke a Petrát basztatja.

A Petra nem valami megértő, mikor védem a Jocit (fogadatlan prókátor effektus) és engem basztat.

Kb mindjárt beteget jelentek és kimegyek a napra olvasni, mert hogy ez a nap egy halál, na az tutifix. A nap meg egyébként süt és tavasz van. Hát hülye vagyok én, hogy hagyom, hogy zárt terekben ordítozzanak velem, ahelyett, hogy a nap szeretetét élvezném? :D

A mai nap során szomorú és lehnagolt lettem, azt kell mondjam, valószínűleg a Bence elvesztése miatt, ám nem kizárt, hogy ebben inkább a saját kapcsolatműködtetési kudarcélményem vagy a gyönyörű tavaszi jóidő játszik szerepet, ahol nincs lehetőségem Profi lúzert olvasni, nemcsak azért, mert az irodából szemlélem, hanem azért is, mert a Profi lúzer könyvem a Bence ismerősének tulajdonában áll. Mindegy, bármi is a baj, feladatom jelenleg abból áll, hogy gyorsabban jussak túl a Bencén, mint hogy ő rájönne, mekkora hibát vétett.

Jöjjön inkább egy kis galaxis útikalauz stopposoknak, ha már ilyen jó kis írásflowt tudok szerezni belőle. Aztán meg egy kis ruhavásárlás nyami.

"Zaphodnak fogalma sem volt róla, mihez kezdjen, ám az érzés, hogy ő az Univerzum legfontosabb személyisége, elegendő önbizalmat adott neki ahhoz, hogy azt higgye: majd csak lesz valahogy."

Aztán szerdán csináltam egy mesésen gyönyörű flowchartot arról, hogy mit művelt velem a bence az elmúlt másfél hétben, majd feltöltöm, csak most nem tudom, de a szívem, a szívem, a szívem, annyira összetört, annyira szilánkjaira esett, annyira fáj. Még kiegészíteném annyival az egészet, hogy 2 napja nem írt nekem egy mukkot sem, mióta itt vagyok és én erre csak annyit tudok mondani, hogy nyilván szakítanom kell vele, de már az egész névleges, annyira nem járunk. 

Hát mit mondjak erre. Kurvára fáj. 

De a gergi azt mondta nekem ma, hogy gondoljam végig, voltam e vele igazán boldog valaha, olyan rendesen, olyan felhőtlenül, olyan örökkétartóan éreztem e magam vele és az a helyzet, hogy nem. Az a helyzet, hogy nem volt ő nekem sose az igazi önfeledtség, csak amolyan tökéletesforma volt, hogy szeret, hogy megbízhatok benne, hogy számíthatok rá, hogy jó apa lesz, jó férj lesz, laza, megnyugtat, mittudomén. Persze, van ilyen. De ez még így nem elég, kurvára nem elég és valahol hálás vagyok neki, hogy nem hagyta, hogy vele legyek. Csak úúúgy szeretnék már véget vetni ennek az egésznek. Adni neki egy legeslegutolsó esélyt, hogy vajon kijön e elém a repülőtérre (nem fog) és utána azt mondani, hogy akkor erre itt így rakjunk pontot. Szeretném lezárni, szeretnék pontot tenni, én most csak küszködök, fuldoklok ebben a helyzetben, szeretném elmondani neki az egészet, lezárni, véget vetni neki és abbahagyni, mert ez már így túlságosan fáj és nem is éri meg. És azt érzem, hogy ha lezárom és befejezem, akkor nyilván kicsit még fájni fog, mint a törött lábujjam, de aztán jobb lesz és kivirágzás lesz és felszabadultság lesz. Úgy érzem magam, mintha teljesen ok és előjel nélkül rámpakolt volna a bence egy hatalmas terhet, amit most nekem kell cipelnem, megdöbbent vagyok, értetlen, de nagyon fáj, nagyon nehéz és már nem bírom tovább és egyszerűen szeretném lerakni, mert összeroskadok alatta teljesen. 

Szóval szerintem azért abszolút mindennek van határa. Tényleg. Nyilván lehet hogy nem kellett volna ennyire megaláznom magam a bencének meg ennyire akarnom ezt, nem kellett volna rendesnek lennem, nem kellett volna beszélnem vele arról, mi bánt, nem kellett volna küzdenem ezért az egészért, de azt hittem, van értelme meg azt hittem, érdemes és most azt hiszem, hogy kurvára nem. 

Szóval igen. A szívmegkeményítés pillanata érkezett el, a pillanat, amikortól nem érdekel ez az egész, nem akarom megbeszélni, nem akarok többet beszélni, nem akarok többet találkozni, feladtam, vége, ennyi volt így egész szépen és konkrétan, köszönöm szépen a részvételt, it was so much fun, hamarosan majd jó barátok leszünk, én többet kapcsolatot nem baszok el és nem szenvedek miatta, ha neki nem kell, hát nem kell, szörnyen sajnálom, hogy így alakult, viszlát és kösz a halakat.

És tudjátok mit? Pusztán azért, mert nekem ehhez (kurvára) nincs kedvem.

'Valami rosszat tettem ma - kérdezte -, vagy a világ mindig is ilyen volt, csak én túlságosan el voltam foglalva önmagammal, és nem vettem észre?"

"- Ma csak csütörtök lehet - mondta Arthur, és igyekezett elsüllyedni a sörei mögött. - A csütörtök sose
volt az én napom."

Így brutál nehéz megfogalmaznom, amit most érzek. Szóval azt gondoltam, megnézem, milyen önmagamat akár mérhetetlen mértékben megalázva harcolni valamiért. Még sosem csináltam ilyet, vagy ha igen, akkor nagyon régen, talán valamikor a Matyival 5 éve. Azóta emelt fejjel álltam a kapcsolatokban, ha a másik el akart menni, elengedtem, ha maradni akart, maradhatott, ha bennem megérett egy döntés, megtettem. Ilyet, mint most, még sose csináltam talán és rengeteget tanultam belőle és rengeteget tanultam ez elmúlt egy hét eseményeiből is.

- Azt, hogy mondhatjuk azt egy adott pillanatban, hogy a kapcsolatot nagyra értékeljük és ne veszítsük el és ne szakítsunk, de nem alázkodhatunk meg, nem könyöröghetünk és nem alázhatjuk meg magunkat, mert annak nincs értelme.

- Azt, hogy soha nem szabad felvetni, hogy szakítsunk, ha nem gondolom ezerszázalékosan komolyan.

- Azt, hogy tudok érezni, szeretni, gyászolni (may your heart never harden :)), hogy a szívem él és virul, még ha néha összetörik is.

- Azt, hogy senki sem tud örökké kitartani és mindenki a saját szintjén szuperhős.

- Azt, hogy ha valaki nem mondja, csak mutatja, hogy szeret, az talán a legtöbb, amit adhat és nem is kell többet várni.

- Azt, hogy bíznom kell a másikban, a szándékaiban, kettőnkben az első pillanattól fogva, mert ha bízom benne és hiszek kettőnkben, akkor az az alap, amire építkezhetünk.

- Azt, hogy ha ennyire szomorú vagyok és összetörik a szívem, az úgy mos ki engem, hogy utána patyolattiszta legyek, ami az elmúlt 7 évben nem voltam lelkileg és ez egy csodás új lapra ad lehetőséget.

- Azt, hogy nem veszekedhetek. Bízzak, higgyek, szeressek. És ha valami így is rosszul esik, mondjam el, nyugodtan, szeretetteljesen, békésen, örömmel. De nem szabad veszekednem többet soha.

- Azt, hogy minden kapcsolat szent, minden kapcsolat önmagában, a saját egyedi szépségében csodálatos és nem lehet ítéletet alkotni bizonyos jellemzők alapján, nincs egyik kapcsolat sem alárendelve a másiknak, nem jobb vagy rosszabb, mindenben pont annyi van, amennyit kihozunk belőle.

De a legeslegtöbb, amit én mindebből tanultam és amit most a leginkább érzek, az a belső derű. Itt van ez a szituáció tarkítva minden csillámpóni szépséggel: a Bencének már csak azért sem kellek, mert nem egy nyávogós, szétesett, kiborult csajt akar, hanem egy energiától duzzadó, vidám fénybombát különleges élményekkel; olyan beszólásokkal, hogy tudja, hogy bármit megtehet velem (és majdnem bármit meg is tesz); szeretetlenséggel, félelemmel, tartózkodással, visszautasítással, nemelégséggel, megalázottsággal, megalázással, fájdalommal és bánattal - és itt ülök mindennek a kellős közepén és mosolygok, mert felvehetek köpönyeget, de nem tudom elrejteni, hogy sugárzok. Elfelejthetem egy nanoszekundumra, de nem tudom tovább elfelejteni, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok, hogy fény vagyok, hogy hatalmas energiával sugárzok és szeretek és világítok. Talán egy pillanatra tűnhet úgy, hogy nem ez vagyok én, de tovább nem, mert tudom és érzem és látom, ilyenkor és mindig. Sírhatok egy hétig, remeghetek, fájhat a szívem, lüktethet a pulzusom, de erről is tudom, hogy egy játék. Hihetem azt, hgy elvesztem, de nagyon jól tudom, hogy pontosan addig szenvedek, amíg a lelkem annak értelmét látja és egy pillanattal sem tovább. Azért szenvedek, mert nemcsak hogy engedélyt adtam magamnak rá, de vágyom is a megtisztulásra. Amint megtisztultam, kisütök minden szinten. Addig pedig nem tudom elveszíteni a belső derűt a legsötétebb pillanatban sem. Mert én biza hogy fény vagyok.

Egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Valamiért az elmúlt két napban, amióta ez a szarság van a bencével, nem tudok aludni. Felébredek 4kor meg 5kor és kész vége, nem tudok tovább aludni, hiába fél 1kor feküdtem, na és persze ezt hamarosan isteni ajándéknak tekintem majd, úgy látszik, kevesebb alvással is beérem már.

A lényeg amúgy nem ez, hanem hogy a fejem felett lebeg a kérdőjel, hogy elengedjem? Vagy harcoljak?

Egyrészt vele akarok lenni. Eddig is vele akartam, ezután is vele akarok. Az elmúlt egy hónapban totálisan beleraktam magam ebbe a kapcsolatba és elköteleződtem lélekben nagyon és a bence annyit harcolt értem, most én is harcolni akarok érte. Nekem ez akkor rengeteget adott, hogy láttam, hogy ő ezt mennyire akarja és biztos benne és azt hiszem valahol, hogy ha két ember szereti egymást, akkor amíg az egyik fél biztos a kapcsolatban, addig az állni fog, mint a kő. Egyrészt ezt akarom, ebben maradni, vele lenni, harcolni, megmondani ezerszer, sokszor. A bence egyébként az elmúlt egy évben a következőket tette értem: harcolt akkor cirka egy hónapig, amikor visszautasítottam az ákos miatt; ott volt, amikor igazából nem is akartam vele lenni kb. 3 hónapig; szakítottam vele és kitartott 1 hónapig és nem hagyta, hogy eltűnjek - mindezek után. És valahol nagyon is okénak tartom mindezek fényében, hogy most én is harcoljak és küzdjek, ha ő elbizonytalanodik. Nem abban, hogy megalázom magam. Hanem abban, hogy most én vagyok ott stabilan és egyértelműen, hogy lássa, hogy én tudom az igazságot rólunk, és ha tudom, akkor az biza győzedelmeskedni fog.

A másik oldalon az is ott van bennem, hogy nézzünk csak rá a big picture-re. Volt egy kezdeti kapcsolatom, ahol sok mindent megtanultam az alapokról; egy relationships advanced level és most a Bence, akinek igazából az elmúlt egy hónapig nem úgy futottam neki, hogy na, ezt igazán akarom. Mármint elég volt, most már nem akarok szarakodni többet, nem kéne talán végre és utoljára egy kapcsolat, ahol tiszta lappal indul minden? De biza kéne.

Hát, a helyzet az, hogy végül is csak most erről a jelen szent pillanatról tudok nyilatkozni, de most harcolni fogok és küzdeni fogok, mert egyrészt szeretném kipróbálni, milyen is ez, még sose volt ilyen tapasztalatom; és másrészt mert nem tudom így elengedni; és harmadrészt meg kíváncsi vagyok, beválik e; és ha igen, mit okoz ez a bencében és bennem; és ha beválik, de nem javul meg a kapcsolat, akkor úgyis hamar vége lesz; és ha nem válik be, akkor mikor unom meg és ez hogyan segít a továbblépésben. Meg amúgy: mindig elfogadtam a szakítást, mindig elengedtem és nem, ez nem így működik, olyan, hogy szakítunk, ha szeretjük egymást, nincs. Legyen másik opció, keressük meg, ha nincs, teremtsük meg, készpassz, ez egy kapcsolat.

Jaj amúgy azt el is felejtettem mondani, hogy múlt héten voltam meditálni és egy újabb érdekes változást diagnosztizáltam az életemben, miszerint iszonyúan közel vagyok minden egyes pillanatban ahhoz, hogy kilépjek az illúziókból. Olyan, mintha egy tengerben úszkálnánk, és régebben mélyebben úsztam volna, párszáz méter mélységben, sötétebb is volt és több idő is volt kibukkanni a felszínre, ahonnan lenézve láttam magam alatt a fodrozódó víztömeget és látom, hogy nem valós, hanem játék. Most meg olyan, mintha snorkeleznék az életben, nézem-nézem a halakat meg értem én, hogy tenger, játszom a játékot rendesen és kellőképp vizes vagyok, ahogy illik, de a helyzet az, hogy a nap biza süti a hátam és kiemelni a fejem csak egy pillanatba telik gyakorlatilag bármikor.

Az nem nagyon nagyon fura dolog, hogy valaki a világot jelenti mondjuk nekem és másnak meg nem jelent semmit? De így tényleg semmit, másnak eldobható, jelentéktelen, insignificant detail, és nem értem, hogyan lehet az, mikor nekem annyira minden ő...?

És hogy ugyanez igaz rám is, és azokra az emberekre is, akiket nekem sikerült nemfontosnak nyilvánítanom* és lényegtelennek és életembe-nem-valónak?

Fura. Mindegy.

*még messze vagyunk az üdvözüléstől, igen.

Az a furcsa, hogy most, hogy belegondolok, egy pár dologban tényleg megváltoztam idén vagy az elmúlt néhány hónapban, de úgy gyökeresen, olyan tulajdonságokat változtatva meg, amik az alapvonásaim voltak (strukturáltság, alkalmazkodás, önmagammal szembeni fejlődési és érzelmi elvárások).

- Sokkal jobban bírom a változást, a bizonytalanságot, mint eddig az életutam tekintetében. Mármint hogy mit is csinálok, merre is tartok, hogyan lesz néhány hónap múlva az életem, hol leszek és mit fogok csinálni. Fogalmam sincs. Multinál, kis cégnél, szabadúszóként vagy saját vállalkozásban? Fogalmam sincs. HR, marketing, pénzügy, tudásmenedzsment, design, újságírás? Ezek gyakorlatilag mind szóba jöhetnek. Egy picit jobban rá tudom bízni magam az élet hullámaira, nem akarok folyamatosan kontrollálni mindent. Bizonytalanságtűrés, oldódás, elengedés.

- Az vagyok, aki vagyok. Úgy viselkedek, ahogy viselkedek. Nem érdekelnek mások, nem érdekel a véleményük, azért viselkedek valahogy, mert én úgy szeretnék és nem azért, mert a barátaim, a barátom, a lakótársam vagy a családom elvárja ezt tőlem. (Nem is beszélve a kollégáimról, főnökömről és vállalati környezettől. :D Haha. :D). Elengedettség. 

- Eközben megengedem magamnak, hogy az legyek, aki lenni szeretnék és azt tegyem és legeslegfőképp azt érezzem, amit érezni szeretnék. Nem pusholom magamat. Szabadság. 

Így aztán tegnap, mikor végre rászántam magam, hogy beszéljek a Pistával, egyszerűen nem jutott jobb ötlet az eszembe, mint elmondani az igazságot és közölni, hogy "hát, azért nem vettem fel a telefont és nem kerestelek, mert nem volt kedvem hozzá". Erre gondoltam, hogy majd dühös lesz vagy kiborul, ehelyett nevetett és azt mondta, "ja, jó".

Megdöbbenve vert tehát szöget fejembe a gondolat, hogy az emberek minden helyzetben baromira díjazzák az őszinteséget. Még akkor is - sőt főleg akkor - ha olyan dologról van szó, ami kínos / kellemetlen / nem szoktunk róla beszélni. És eszembe jutott, hogy végül is, tényleg - nem jobban örülnénk annak, ha tudnánk, hogy XYnak igazából nem tetszünk? Hogy Z nem akar velünk járni és nem azért, mert bármi baj lenne velünk, csak úgy, annyira mégsem adja a történet? És végül is ezzel tényleg semmi baj sincs és senki sem veszi magára, miért is venné?

Ez a sokkoló eset tehát tökéletesen beleillik gondolatformáló felfedezéseim sorába, melyben eddig a következők szerepelnek:

1. Az emberek minden helyzetben értékelik az őszinteséget. Akkor is, ha kellemetlen az igazság vagy nehéz megbirkózni vele vagy sosem mondanánk ki - sőt főleg akkor.

2. A kudarc valójában dicsőséges dolog. Mert nem bukhatsz el, ha nem teszed próbára magad. Ha nem próbálsz ki valami újat, nem kerülsz versenyhelyzetbe, nem vállalsz be nehéz és bonyolult feladatokat, akkor tutira nem hibázol. És rengeteg mindenkinek évekkel ezelőtt volt az utolsó alkalom, hogy elbuktak - ezek pedig nem a sikeres emberek, akiknek minden sikerül - ezek azok az emberek, akik soha nem vállalnak be új helyzeteket, csak ülnek a seggükön. Sőt, mostanában úgy érzem, hogy a teljes véletlenszerűség törvénye illik rá az ember bátor, nagy levegőt vevő próbálkozásaira: a fele sikerül, a fele nem. Mikor vallottál kudarcot utoljára?

3. Ha nagy mentális fókuszt fejtünk ki egy adott területen - pl. "Szabadúszóvá válok" - akkor az valóra válik. Megesik, hogy hirtelen a hobbinkért kezdenek fizetni - pl. vicces, mókás, csodás programok megosztásáért más emberekkel - vagy azt vesszük észre, hogy a pozíciónk a gyerekkori álmunkká változik - pl. újságíróvá. Let the tale happen to you.

4. Újszerű és csodálatos dolog a jelen pillanatban élni annak minden örömével és teljességével együtt. Úgy érzem magam, mint egy kutya vagy egy gyerek. Alig tudok néhány percnél előrébb vagy hátrébb nézni az időben, mert így olyan érzés, mintha lenne egy fix szélességű háromsávos út, aminek az egyes sávjai változó szélességűek, de maga az egész fix - és most annyira kitöltené a középső út (a jelen) a teljes területet, hogy csak vékony csíkban látom a bal oldali múltat és a jobb oldali jövőt. Fantasztikus. És megdöbbentő módon ezzel együtt jár a szinte teljes ítélkezésmentesség, mert nem hasonlítgatok a múlttal és nem filózok a jövőn.

Mindemellett azt találtam ki, hogy amikor már kellőképp el tudom majd tartani magam szabadúszóként és mondjuk mindig keresek vele nettó 150et vagy 200at, akkor évente egy hónapot Thaiföldön fogok tölteni és onnan fogok dolgozni. Csodás terv, oder? ;)

Szóval arra jutottam, hogy nem fogom pusholni magam. Egyáltalán. Mármint lelkileg meg szellemileg, nem várok el magamtól semmit, nem akarok semmit és kész.

Évi azt mondta, ez nem fog menni.

Ezért gondolom mindenki megdöbbenve értesül róla, hogy debiza. Mérhetetlenül elköteleződtem a pillanatban élés, hedonizmus és pillanatnyi vágyak megélése mellett, és megszakítottam az elköteleződésem minden mással. 

És a legdurvább, hogy nem kicsit sikerült, hanem olyannyira, hogy az elmúlt napokban az alábbiak történtek: gonosz és elítélhető módon eltűntem a Pista elől és nem vettem fel a telefonokat - mert az adott pillanatnyi hangulatom alapján nem volt kedvem vele beszélni és válaszolni. Ahhoz ellenben nagy kedvet éreztem, hogy a Bencével töltsek együtt időt és így is tettem és nagyon jól éreztem magam közben és most körülbelül ennyi a lényeg. És őszintén, máskor, amikor jól érzem magam ugyanígy, mint most és utána nekiállok tervezni az esküvőmet egy adott emberrel, a helyzet nem lesz jobb, most meg mégis úgy érzem, hogy milyen bitch vagyok, hogy most nem kezdek el hosszútávú terveket forralni.

De nem akarok most ilyeneket csinálni. Elkezdhetnék azon áradozni, hogy a Bence így király, úgy király, hogy ismer és mindennel együtt tényleg engem akar, pedig ő aztán látta minden oldalamat és látta a legrosszabb kapcsolati énemet, de igazán LÁT engem és LÁT kettőnket - de minek? Nem erről szól most ez az egész, nincs pro kontra lista, amin ha elég pontot érsz el, akkor veled leszek, most csak a jelen pillanat van és a jelen pillanatnak a megélése: legyen bár az a jelen pillanat kínosan őszinte, felszabadult, örömittas vagy szívszaggató. Csak benne élek. 

És őszintén, elegem van abból, hogy egész életemben, amióta az eszemet tudom, semmi más központi kérdést nem fogadtam el a döntéseim alapjául, csak azt, hogy az én szubjektív, ámde bekövesedett, egyértelmű értékrendem szerint vajon JÓ e egy döntés. Etikus e, erkölcsös e, megfelel e a standardeknek, átmegy e a lécen vagy sem. Azt sose kérdeztem meg, hogy vajh boldoggá tesz e engem és másokat. Lehetett egy döntés fájdalmas és kegyetlen, de ha a fejemben eldöntöttem, hogy ez biza jó, akkor kitartottam mellette csak azért is. Akkor is, ha a gyönyörű etikus döntésem után a saját bulimat zokogtam át, hogy miért kellett így lennie. Azért, kisanyám, mert így döntöttél, te biza, ki más! 

Sosem kérdőjeleztem meg az értékeimet. Sosem vizsgáltam meg, teszteltem le őket. Becsületesség? Ó igen. Még akkor is, ha aztán rosszabbat teszek vele mindenkinek. Fejlődési potenciál? Mindenképp, fejlődési potenciál nélkül bele se gondolunk egy helyzetbe. Kitartás? Igen, kitartani azt mindig kell. Tervezés? C'mon, anélkül mit ér az élet?! 

Elegem van abból, hogy mindent jól csináljak és ezzel boldogtalanná tegyem magamat és másokat. Elegem van abból, hogy mindenen gondolkozom, elfogadtatom, lepecsételtetem és ezzel egy nagy ketrecbe zárom magam. 

Elég. A jelen pillanatnak akarok élni és nem akarok mindenről azonnal ítélkezni. 

Nem tudom, ez hogyan történt, de az a durva, hogy a mai napig vannak olyan álmaim, amikben Kit fontosabb érzelmeit vagy életeseményeit érzem meg. Kábé olyan a miénk, mint Harry meg Voldemort kapcsolata, csak nem járt hozzá sebhely*. De vannak ezek az álmok, nagyon mások, mint minden más álom: élesek, egyértelműek, emlékezetesek, tiszták, konkrétak, és arról szólnak, hogy mi van épp Kittel: mit érez irántam vagy mások iránt, ami engem is érinthet.

És tudom, hogy azt is mondhatnám: á, ez hülyeség - de valójában belül kristálytisztán érzem, hogy van köztünk egy elszakíthatatlan kötelék, egy kapocs, ami elképzelhető, hogy örökké informálni fog engem álmaimban arról, hogy mi a helyzet épp vele.

Igazából amúgy kíváncsiságból írom ezt leginkább le: el fog jönni az idő, amikor megkérdezhetem a Kitet, hogy most valóban szerelmes-e, ahogy ma az álmomban láttam és valóban egy szép, kezdődő kapcsolata van pont most.

Mert amúgy majdnem biztos vagyok benne, hogy igen. :)

A lelkem egyik fele persze megszakad - azért mégiscsak Kitről van szó -, a másik fele viszont már örvendezik és boldog, hogy jó dolgok történnek vele. :)

A kíváncsiság meg kifúrja persze az oldalamat. Valahol nagyon akarom tudni - és valahol nagyon nem. :)

*Ez egy majdnem féléves update (június 20 van, kapcsolatmentességben szenvedek meg mandulagyulladásban, sok az időm), de amúgy JÁRT hozzá sebhely! :D :D

Ennek a brutálisan sok változásnak az örömére 24 órája már csak eszem és alszom. Szerencsére a programjaim ilyenkor mindig szinte maguktól eltűnnek és egész mostanáig meg is tehettem, hogy döglök és ennyi. Nem vagyok benne biztos, hogy folytathatom is, amíg meg nem érkezik (amúgy mindjárt) a tavasz, de kitartó vagyok. 

Közben kicsit hiányolom a Pistát.

És azon gondolkozom, hogy mennyire vicces lenne úgy nyilatkozni, hogy "igazából mindig is újságíró akartam lenni. Ezért elvégeztem a közgázt, megszerettem a budapesti élet izgalmas-változatos programjait és bummm, az lettem". 

Jézusom, imádom, egyszerűen imádom, hogy mennyi mindennel mennyi úton mennyi sokféleképp ajándékoz meg minket nap mint nap a világegyetem. 

Már majdnem nekiállt lelkiismeretfurdalásom lenni, amiért ma főleg ettem és aludtam, de aztán eszembe jutott, hogy az elmúlt napokban micsoda durva változások történtek az életemben. 

1. Megváltozott a multis munkám, pozícióm, főnököm és csapatom.

2. Úgy néz ki, lett egy új, fix freelancer melóm, aminek keretében azért fizetnek nekem, hogy vicces budapesti programokat keressek (aztakurva).

3. Új szerelem. (Remélem, hogy szerelem.)

4. Lakótárscsere. Egy gonosz valakit egy imádott valakire, de akkor is nagy (jó) változás. 

Szóval ezek mind-mind szuper változások. Olyan munkám lesz, amit imádok majd. Fizetnek azért, amit élvezek és imádok és jót teszek vele. Kerek, egész, egészséges vagyok. Olyanok leszünk, mint a jóbarátok - tényleg. 

De megértem, hogy ebben elfáradtam azért. 

1. Évi (elkeseredve): Hát de bázeg nem tudom, miért kellett ennyire felbaszni Orsinak az agyam pont most.

Joci: Nézd, Évi.. ezt a végső esetre akartam tartogatni, de asszem elérkezett. - dobol az ujjaival.

Adri: Jézusom, Joci, mi van? Olyan vagy, mint a Macskafogóból az a csávó, tudod, aki játszik a kis egerekkel... - itt egy ötperces intermezzo következett arról, vajon ki is a kérdéses mesehős, majd miután bebizonyosodik, hogy Fritz Teufel, Joci megkönyörül rajtunk.

- Szóval Évi, ezt a végsőkre akartam tartogatni, de... gondolj a Pistára!

2. Joci: Persze, Superman Pistás pólóban alszik.

Basszus, nem tudom, hogy lehet ez, de asszem nem írtam 2013ra kitűzött terveket. Ráadásul most már kicsit csalás, mert tudom, hogy mi történt az év 15%ában (hát számolni azt nem tanultam meg), de nembaj, hát izé, ez van.

Szóval. 2013as célkitűzéseim.

1. Lesz fizetős grafikus melóm.

2. Bevonzok néhány freelancer projektet és havi 50 000 ft-ot keresek év végére saját melókból (minimum).

3. Megtanulom profin használni az Illustratort. (Befejezem a videótananyagot Illustratorból és még valamelyik programból is.)

4. Részt veszek 20on az alábbi dolgokból: logóverseny, prezicsinálás (pénzért vagy ingyen), ikonverseny, preziverseny.

5. Eltartom magam egész évben és szuper jóhangulatú albérletben lakom.

6. Tanulok három új sportot / mozgásformát.

7. Abbahagyom a random kapcsolatokban levést.

8. Konstans 54 kiló leszek.

9. Új spirituális irányokba indulok el.

10. Négy hónapig csak biciklivel járok.

Na hát látjátok, tiszta csalás, mert 50 nap telt el az évből és a 10 pontból 8 esetében erőteljes progresszív fejlődést vélek felfedezni. Nem baj, túlszárnyalni ér.

A mai napom álomszerű másnapos andalgásába a következő szürreális események nyomakodtak be:

1. A világ leglazább, prezi bemutatkozással, designCVvel, oldal- és üzletfejlesztési ötletekkel és kettő bloggal is megspékelt állásjelentkező emailére válaszképp behívtak állásinterjúra. SOSE hittem volna.

2. Megjelent a cég előtt az exem, megkért, hogy menjek le hozzá, majd se szó, se beszéd, megcsókolt.

3. Mikor ebédelni tartottunk a lakótárs és egyben kollégámmal, a zebra túloldalán felbukkant a harmadik lakótársunk, aki ebédelni tartott a volt cégébe.

4. Hollandiában éldegélő kedves barátom, Balázs, kitalált egy nagyszerű cégötletet, közölte, hogy csináljuk meg, és vajon kinek van pontosan ugyanilyen cége, mint Balázs ötletének? Hát az unikornis exemnek (nem annak, aki ma előtűnt). Balázs tehát teljesen saját ötletből javasolta, hogy alapítsuk meg a volt barátom cégének a versenytársát.

5. Kiírtak gyakorlatilag nekem egy céges logópályázatot.

És még csak fél 4 van.

Ez a világ legszürreálisabb napja.

“If things start happening, don't worry, don't stew, just go right along and you'll start happening too.” 

“From there to here, from here to there, funny things are everywhere!” 

“I have heard there are troubles of more than one kind. Some come from ahead and some come from behind. But I've bought a big bat. I'm all ready you see. Now my troubles are going to have troubles with me!” 

“Today is gone. Today was fun.
Tomorrow is another one.
Every day,
from here to there,
funny things are everywhere.”

“If you never did you should. These things are fun and fun is good.” 

“They say I'm old-fashioned, and live in the past, but sometimes I think progress progresses too fast!” 

“I'm afraid that sometimes you'll play lonely games too. Games you can't win 'cause you'll play against you.” 

“I’m glad we had the times together just to laugh and sing a song, seems like we just got started and then before you know it, the times we had together were gone.” 

“You'll get mixed up, of course, as you already know. You'll get mixed up with many strange birds as you go. So be sure when you step. Step with care and great tact and remember that Life's a Great Balancing Act. Just never forget to be dexterous and deft. And never mix up your right foot with your left.” 

“Oh the places you'll go! There is fun to be done! There are points to be scored. There are games to be won. And the magical things you can do with that ball will make you the winning-est winner of all.” 

“Today I shall behave, as if this is the day I will be remembered.” 

“It all began with a shoe on the wall. A shoe on the wall shouldn't be there at all.” 

“If you want to catch beasts you don't see every day,
You have to go places quite out of the way,
You have to go places no others can get to.
You have to get cold and you have too get wet, too.”

“And when you're alone there's a very good chance
you'll meet things that scare you right out of your pants
There are some, down the road between hither and yon,
that can scare you so much you won't want to go on.”

“You won't lag behind, because you'll have the speed. 
You'll pass the whole gang and you'll soon take the lead.
Wherever you fly, you'll be best of the best.
Wherever you go, you will top all the rest.

Except when you don't.
Because, sometimes, you won't.”

“Look at me!
Look at me!
Look at me NOW!
It is fun to have fun
But you have to know how.”

Ha az életem egy film lenne, egyértelműen az lenne a szlogenje a trailer alatt, hogy "how much would you sacrifice to find a drop of heaven on earth?".

Hihetetlen, de most már azt is megtanultam, hogy noha bátornak lenni isteni érzés és szeretem venni a bátorságot és tenni egy lépést, merész megmozdulásokra vetemedni és kockázatos kalandokba fogni bele és imádom kiszolgáltatni magam és elmondani a legmélyebb érzéseimet valakinek, aki nemet mond és már nem fáj ilyenkor a visszautasítás, mert a lényeg az, hogy én megpróbáltam - de mindezek mellett mostanra megtanultam azt is, hogy ha nagyon sokszor nagyon sokáig voltam bátor, akkor hiába akarok megint az lenni, lehetőséget kell hagyni másoknak is, hogy bátrak legyenek. Hogy néha türelmesnek kell lenni és meg kell várni, míg a másik ember veszi a bátorságot, köteleződik el, dönt és szolgáltatja ki magát a döntése kimondásával. Hogy akkor azt mondhassam, igen, nagyon vártalak. Úgy néz ki, megtanultam (talán) türelemmel várni, míg a másik elkészül, még akkor is, ha neki ez 25 év lesz.

Hát ez a szilveszter sem volt rossz, de azért azt hiszem, hogy mostantól leghamarabb december 30-án este fogom eldönteni, hova megyek másnap, mert túlzottan előkészültem. 

Viszont gyönyörűeket jósolt nekem a Sandi: a munkára egy vonatot, ami előtt egy zöld mező van, mögötte pedig szivárványszín mező, az ablakaiban pedig más-más tájak tükröződnek.

Azt mondta, ez azt jelenti, egy dinamikusan, hol lassabban, hol gyorsabban menő vonat lesz a karrierem, ahol arra fogok koncentrálni, jót hozzak létre másoknak. A szerelmi élet kártyámon egy ember térdel a sötétben,  és egy belülről fénylő dobozba néz bele, miközben az égen egy hullócsillag hullik.

Sandi azt mondta, szerinte ez egyértelmű: kincset fogok találni 2013ban. De a legjobb a spirituális életem, ahol egy lány bekukkant egy függöny mögé.

Erre azt a jóslatot kaptam, hogy ez is egyértelmű: "Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem."

Pedig a dixit kártyákban amúgy elég nagy a rizikó.

Egyébként ezt így nagyon hihetetlen leírni, de asszem túl vagyok a Kiten.

Így semmi mást sem érzek iránta, mint nagy-nagy szeretetet, tiszteletet, örömöt a létezése miatt és hogy az életemben volt. Fantasztikus, csodálatos kis lénynek tartom és mérhetetlenül hálás vagyok, amiért olyan csodás multidimenzionális pillanatokat élhettem meg vele.

De közben nem hiányzik már, nem vágyom rá, hogy egymás életében legyünk, nem fájdalmasak az emlékek vele kapcsolatban és már majdhogynem azt is örömmel venném, ha szerét vennem, hogy valakivel jár.

Most mégis válaszolt az emailemre tegnap, ami nagyondurván meglepett, de kicsit sem rázott meg. Nem zavart és nem haragudtam rá, hogy ennyi idő után válaszolt, nem szomorkodtam, amikor nemet mondott és semmilyen elvárást vagy várakozást sem éreztem magamban.

Az érzés amúgy kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit valaki más iránt érzek, aki viszont nem más, mint a - Csörsz.

És a legdurvább, hogy a szakításkor mindenki attól retteg, hogy elveszíti a másikat és a legjobb érzés ilyenkor, amikor rájövök, hogy soha nem fogom elveszíteni a másikat, de egyáltalán nincs szükségem arra, hogy konkrétan jelen legyen az életemben ehhez.

Végül Kit soha nem válaszolt az emailemre. 

És először olyan furcsán éreztem magam: egyrészt értetlen voltam, mert ez nagyon nem rá jellemző dolog, hogy ne is válaszoljon semmit. Furcsállottam és szomorú voltam egy kicsit és dühös is, hogy annyit nem tud írni, hogy "nem". 

De aztán, meggondoltam magam. 

És arra jutottam, hogy 

1. Kitet és a döntéseit tökéletesen tisztelem. Feltétel nélkül elfogadom és jónak tartom őket.

2. Kitben mérhetetlenül hiszek. Hiszek benne, hiszek abban, amit tesz, hiszek benne, mint isteni lényben, hiszek benne, hogy mindig a lehető legjobb döntést hozza.

3. Kitet pedig látom. Tudom, hogy ki ő, látom a maga fényjellegében, a maga egységmivoltában, szeretetbuborékként, tökéletes istenrészecskeként.

És ez a hozzáállás felszabadított. Kisöpörte a lelkemből a negatív érzéseket, a szomorúságot, a fájdalmat - a szeretetnek ez a piramisa megszabadított minden fájdalomtól és csak hatalmas örömöt, békét, nyugalmat és szeretetet hagyott bennem.

Látom őt, ezért hiszek benne, ezért tisztelem a döntéseit. Ez a szeretet piramisa.

De bakker ez mekkora szopás, hogy voltam elég bátor és mertem kilépni, és megpróbáltam megvédeni magam és megpróbáltam, hogy ne törjek össze teljesen és konkrétan SEMMI haszna és eredménye nem volt, mert ugyanúgy összetörtem?!

Most nem megy valami jól az objektív messziről nézése az életemnek.

Tegnap beugrott ennek a dalnak az utolsó sora, miután két dolog történt.

Az egyik az volt, hogy az Áron lehülyézett és közölte azt a nagy igazságot, hogy ha vannak mindenféle színek, amikről nem is képzeltem volna, akkor vannak ezeken túl is még további színek és be kellett látnom, hogy ebben TUTI igaza van.

A másik, hogy elmentem dimisuliba és ma sokkal jobban látom mindenkiben magamat.

És történt még egy dolog ezen kívül, az pedig az, hogy a B. tegnap először igazán szeretett. 

Ezen kívül pedig megint megkívántam a meditációt és ez is lelkes örömfényeket szül bennem.

"De te csak bízz, ne a gondokkal törődj, a tolmácsa légy!
De ebben más lehet társad. Ne bánd: mert én nem vagyok házad,
csak egy híd, épp, hogy több legyél nálam, azért szóltam pár szót.
És tudod.. megtiszteltetés volt."

Szóval most ha jól megnézzük láthatjuk, hogy kb két hete, de talán három is, egyhelyben topogok az életemmel, mert itt van előttem ez a nagy kérdés és nem tudok magamnak választ adni rá. 

A kérdés pedig az, hogy olyan tapasztalásba ütköztem, ami látszólag teljesen ellentétes mindennel, amiben hiszek. Nem adom fel a hitemet, de nem tudom nem látni, amit megélek, és ez egy óriási belső konfliktust szül, ami így első körben meghasonlottságként nyilvánul meg bennem.

Mert azt hiszem, hogy nem csak egy emberrel élhetünk meg földön túli csodákat. Azt hiszem, hogy minden ember úgy tökéletes, ahogy van és pontosan ugyanazt a varázslatot hordozzák magukban. Azt hiszem, hogy nem csak egy párunk van az életben. Azt hiszem, hogy mindig vannak újabb szintek és újabb lépcsők. Azt hiszem, hogy nem nevezhetek ki egyetlen személyt sem felsőbbrendűnek másoknál: nem gondolom senkiről sem azt, hogy különlegesebb lenne, mint mások, mert mindenkit ugyanolyan különlegesnek hiszek. 

Közben azt tapasztalom, hogy igenis van egy ember, aki nekem a legtöbbet jelentette a világon. Egy ember, akivel az életem olyan színekkel volt teli, amiknek a létezéséről fogalmam sem volt. Aki nélkül az életemben sokkal kevesebb szín van, sokkal kevesebb élénkség és... hát, élet. 

És ez a két dolog teljesen ellentmond egymásnak látszólag és nem tudom hova rakni ezt. Ha mindenki ugyanolyan varázslatos csodalény és minden kapcsolat szent, akkor hogyan lehet, hogy én mégis mennyországba kerültem az egyik kapcsolatban és nem találom ezt a másikban? Mert ha mi ketten ott voltunk, akkor abszolút ötdimenziós valóságot éltem meg, valamit, ami sokkalsokkal több, mint ez a Föld, valamit, ami annyira ÉN VAGYOK és csak ezt tudom mondani, hogy ÉN VAGYOK, sőt MI VAGYUNK - ezt éltem meg és most fogalmam sincs, hogyan használhatnám fel ezt a tapasztalatot visszapottyanva látszólag a 3Ds kapcsolatokba 3Ds emberekkel. 

Ezért az elmúlt hetekben ülök, vakarom a fejemet, és azt mondom magamnak, gondoljgondolj. vagy, jobb híján, várjvárjvárj, amíg visszatér majd pontosan ugyanaz a magasan rezgő kapcsolat. Tehát rosszabb pillanataimban várok, jobb pillanataimban gondolok, de megmondom nektek őszintén, hogy nem ez a megoldás, messzebbről kellene néznem ezt az egészet, de egyelőre nagyon közeli minden, nagyon homályos és még nem látom.

Hogyan tudnám a megtapasztalt magas rezgésszintű emelkedett csodakapcsolatban megélt színeket és varázslatokat belevinni az életembe, amikor az a kapcsolat jelenleg erősen megváltozott, de a jellemzőit szeretném megtartani? 

És nem, nem megoldás, hogy arra várok, hogy ugyanez visszatérjen, mert nem ez az, ami előrevisz. Nekem a jövőben, előrefutva, most, a jelenben kell alkalmaznom, megélnem, megtapasztalnom azt, amit eddig ketten hoztunk létre. De hogyan?

"And than I got a letter from this gentleman and he said I was so moved I went back and I transferred my whole company into a one-buttock company."

"Now, how would you walk -- because you know, my profession, the music profession doesn't see it that way. They say three percent of the population likes classical music. If only we could move it to four percent, our problems would be over. I say, "How would you walk? How would you talk? How would you be? If you thought, three percent of the population likes classical music, if only we could move it to four percent. How would you walk? How would you talk? How would you be? If you thought, everybody loves classical music -- they just haven't found out about it yet." (Laughter) See, these are totally different worlds."

"That's what happened. I realized my job was to awaken possibility in other people. And of course, I wanted to know whether I was doing that. And you know how you find out? You look at their eyes. If their eyes are shining, you know you're doing it. You could light up a village with this guy's eyes. (Laughter) Right. So if the eyes are shining, you know you're doing it. If the eyes are not shining, you get to ask a question. And this is the question: who am I being, that my players' eyes are not shining?We can do that with our children, too. Who am I being, that my children's eyes are not shining? That's a totally different world."

"And you know, I have a definition of success. For me, it's very simple. It's not about wealth and fame and power. It's about how many shining eyes I have around me."

"She said, "I walked out of Auschwitz into life and I made a vow. And the vow was, I will never say anything that couldn't stand as the last thing I ever say."

Szerintem engem szupernehéz valakinek kiábrándítania magából, viszont az a mondat, amivel ez kábé egyedül lehetséges, tegnap faszán elhangzott imígyen:

- Képzeld, akkora király, lehet, hogy kiköltözök 4 évre dublinba!!!!

És én annyira próbáltam meg szeretnék ezekre jófej barátnőként reagálni, hogy kábé mostanáig, amíg le nem írtam, nem is jöttem rá, hogy milyen iszonyat dühös lettem emiatt. És tudom, hogy erre azt kellene (őszintén) gondolnom, hogy aaahhh, mekkora király, majd max én is kimegyek előbbutóbb, addig meg utazgatunk B tonnányi google pénzéből, amit majd keres, és igazából egész sikeresen úgy is csináltam először, mintha ezt gondolnám (emlékezve a 3 perces szabályra minimum 3 percig sikerült hazudnom), de amúgy, igazából azt gondolom, hogy fuck, menjen a faszba. Meg hogy én nem akarok elmenni budapestről. Meg hogy basszus, alig találkozom vele a kibaszott hülye munkaideje miatt és nem is ismerem kb!!! De tényleg, mit tudsz meg egy emberről másfél hónap alatt éjjel 11 és 2 között? :D

És a legfontosabb igazából: én nem akarok innen elmenni most. De komolyan, nem látom a hülye családomat 3 napig és meghalok. Nem látom a Sancit egy hétig és elvonási tüneteim vannak. Nem kapok budapesti napot pár hétig és kisápadok. Nem találkozom az Évivel meg az Áronnal meg a Panduval egy kis ideig és kész vagyok. Ezek nekem annyira soksoksok energiát adnak, értitek, most így ülök mondjuk az irodában és rámsüt a lemenő nap!! Fogadok, hogy a googleben nincs ilyen és blogot sem írnak kiborult emberek munkaidő végefele. Lényeg a lényeg, budapest ezerszer jobb hely, mint a hülye dublin és nekem eszemben sincs elmennem innen a következő egy évben és ezenkívül nem csinálok távkapcsolatot sem 3 évig és nem nevelem a gyerekeimet Írországban sem.

Szóval így nem tudom, mennyire gondolom ezt most komolyan, de bármennyire imádom is Bt, jelenleg totálisan ki vagyok ábrándulva belőle és igazából kicsit sincs kedvem hozzá meg vele lenni meg semmi ilyesmihez. És azt mondtam, hogy ugyan már, ez a kapcsolat nem is olyan komoly és csak öngyőzködésből mondtam, de amúgy, basszus, lehet, hogy tényleg nem az.

Annyira jó dolgom van, hogy egészen szégyellem magam miatta. Kifejezetten keveset dolgozok és gürizek, az önfejlesztést is csak laza hobbiként nyomom, a lelki-spirituális fejlődésre fordítgatok energiát, de egy-egy alkalom kábé egy hétig elég (szemben azzal, hogy eddig mondjuk fél napra volt elég), és amúgy úgy általánosságban mindenkit szeretek, nagyjából jól viselkedek (a jónak a jó értelmében), szerelmes vagyok, mindig örül a családom, amikor hazamegyek, most jöttem haza a világ legjobb delfti/amszterdami hétvégéjéről, csodásak a barátaim, viccesek a lakótársaim, nonstop utazni fogok a következő hónap hétvégéin, rengeteget bulizok, van pénzem, szeretem a munkám, sportolok, amikor akarok, egy olyan sráccal vagyok együtt, akivel az az alap, hogy együtt vagyok és így semmi rosszat nem tudok elképzelni, de semmit, egyszerűen botrányosan fasza minden és szégyellhetem magam, annyira boldog vagyok és annyira jó most az elmúlt hónapokban az élet.

Szóval ez tök fura, de azt érzem, hogy a harag bennem jelenleg csupán a szeretet és a tisztulás egy megjelenési formája. Mint egy folyó, ami kimos. 

- Azt kell megértened, hogy attól még, hogy egy kapcsolat nincs tele nehézséggel és konfliktusokkal, az még nem jelenti azt, hogy abban nincs személyiségfejlődés. És azt kell elfogadnod, hogy szemben azzal, hogy eddig mindig volt valami baj és ha nem, az volt a fura, most nincsen semmi baj, és ha mégis van, az a fura. De alapból nincs. Amit csinálsz, azok még a Kit utóhullámai, és ez természetes, de hagyd abba. Nyugi. Élvezd. Minden jó.

Van ez a szám, nem tudom, mi ez, de erre ébredek reggel, mármint meglátom B.t, boldog leszek és beugrik ez a zene és benne van az a szó, hogy kiss, vidám is és szerelmes is. 

Nem tudok jobbat, végighallgatom a Youtube top100at és reménykedek, hogy benne legyen. 

1. Ugyanolyan módon csinálunk rendetlenséget. De így pont úgy és pont ugyanakkora mértékben. Mindkettőnk rendetlenségi szokásait leginkább a "szétszórt ruhakupacok, csoportosított halamazok, beborított föld" kategóriába sorolhatjuk és ezt mindketten teljesen természetesnek tartjuk.

2. Azt hittem, nekem vannak a legcsúnyább lábujjaim a világon, aztán megláttam az övét és rájöttem, hogy nekünk.

3. Csak közlekedési járművön olvas. 

Csak egy a kérdés mindig, megmondom én nektek. A kérdés nem más, mint hogy ha rámész valakinek a facebook adatlapjára, elkezd e verni a szíved. Bármitől verjen is.

- Najó, miért, szerinted nem rondák?

- Nem.

- MIII?! Komolyan, te nézted már a lábujjaimat? Nem találsz náluk csúnyábbakat. És ezért jó, hogy a tieid még csúnyábbak és pont ezért bírom őket.

- De neem!! Ez egyáltalán nem így van, nem csúnyák, mert nem azt nézem, hogy az egyes kicsi részek milyenek, hanem téged úgy amblokk egészben és így minden szép.

*the rest is silence*

Bár a klipek nyilvánvalóan elhanyagolhatóak. 

B's ringtone

Kit's ringtone

De tényleg.

Hogy csinálja???

Ezerszer jobban tudja, mint én, hogy mi kell nekem. Ezerszer jobban kezel engem, mint ahogy leírnám a használati útmutatómban. 

Én nem tudom, miért akarok megfelelni mostanában nonstop mindenkinek, de meg kell állapítsam, hogy meg akarok és azokkal az emberekkel kapcsolatban van jó érzésem, akiknek viszont nem akarok, akik mellett önmagam lehetek 100%ban. 

Na vagyis ezt mindjárt leírom, ez a fontos, ez a lényeges, előtte viszont azért gyorsan még elmondom azt, mert úgy énekel a szívem, hogy muszáj lecsitítani kicsit, hadd énekelje szóval ki magát, hogy imádom, imádom, imádom a B.t, minden fantasztikus, spontán, gyönyörű, amikor azt szoktam mondani, hogy nem tudom, mi a szerelem, akkor most azt mondom, hogy ja, de hoppá, eszembe jutott! Tele van az életünk spontán dolgokkal, így ez az "elmegyünk a tropicariumba? jó, menjünk. nem nézzük meg azt a filmet, Adri azt mondta, jó. oké, nézzük. most? most. nem megyünk el az állatkertbe a kishúgaimmal? dehogynem, ott van tigris meg fóka." Ilyen halálos természetességgel költözött be az életembe, és semmit sem kell terveznünk, nem kell izzadsággal programot ötleni ki és szervezni és lebeszélni. Van bennünk egy ilyen tökéletes nyugodtság, hogy minden jó lesz és ezért minden jó lesz. De tényleg, azt mondta egyszer, hogy attól a perctől kezdve, hogy megismertük egymást, teljesen nyugodt volt, még ha ideges volt is, mert egy percig sem kételkedett benne, hogy együtt leszünk. És ezt halál komolyan mondja, meg azt mondja, ő nem akar tervezni semmit, mert úgyis együtt leszünk és jó lesz, és én ettől mikor először mondta, majdnem kiugrottam az ablakon, hogy "MIII?? Semmi tervezés? Semmi beszabályozottság? Semmi konkrétum?" és akkor erre így kábé azt mondta, hogy oké édes, ha neked ez fontos, találd ki a fejedben, tervezd meg, szervezd meg, nekem mindegy, veled akarok lenni azt csá és ezzel megnyugtatott de nem terveztem semmit meg, vagy ha igen, nem úgy lett és most rám is átragasztotta ezt a bizonyosságot, hogy nem nagyon izgat, hogy mikor találkozunk és nem kell felhívnom és nem is akarok beszélni erről, mert tudom, hogy találkozunk és tudom, hogy úgy lesz jó, ahogy lesz. Imádom, ahogy beleléptet a bizonytalanság szeretetébe. És imádom, ahogy nekem is ezt az érzést adta, hogy ennek iszonyatosan így kellett lennie és ez így a jó és pontosan úgy vagyok jó, ahogy vagyok és ő úgy tökéletes nekem, ahogy van. Valahogy van egy ilyen meseérzés abban, hogy mi annyira egymást választottuk, most, így, amikor nem könnyű ezt így meglépni, de mi megfogtuk egymás kezét és halál természetességgel vagyunk így. És rögvest és azonnal nyugtat le, így én stresszelek meg parázok meg aggódom és mond konkrétan egy mondatot és készvégehussennyivolt. És ő az, akivel meg akarok mindent beszélni is és akinek elmondom, ha valami faszságot csináltam és akinek így mindent és mindig és én annyira őt akarom, hogy úristen. És azt mondja, hogy ideges, azt mondja, hogy áá úú nem érti, mondjam el, bármi is van, szóljak, és lebasz, ha hülye vagyok, és veszekszünk, normálisan, igazán, őszintén, kimondva, kiadva, nem magunkban hagyva és aztán nagyon nagyon szeretve és folyamatosan nagyon nagyon szeretve és imádom a szemeit és imádja a rengeteg arcomat és imádom, ahogy rámnéz és komoly a feje ésmindenkinek tudja, mit kell mondania és pont azt mondja, ami a legjobb és ahogy van, létezik, lélegzik, imádom, ahogy öltözködik és ahogy örül nekem és boldog vagyok, ha felébredek mellette és ha reggel puszival ébreszt és úúúúúristen abba kell ezt hagynom.

Örömmel szeretném bejelenteni, hogy annyira, de annyira utálom, hogy már nem is mondom el neki, hogy mennyire és miért.

Egyszerűen nem értem, hogy ez hogyan lehet, minden logikának, észérvnek, hitnek, 21napos projektnek és elképzelésnek ellentmondva eltelt 3 hét, míg nem láttam Kitet, de ahelyett, hogy vidorul túl lennék rajta tökéletesen, most kezdett el hiányozni.

Ráadásul nem is vagyok benne biztos, hogy ő hiányzik, csak fáj a szivem, görcsöl a hasam, nyomott a kedvem, szomorú a buksim és el nem tudom képzelni, miért; és nem értem, hogyhogy most; és megőrülök, agyfaszt kapok, szomorkodom állandóan, természetbe akarok menni, sportolni akarok és azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén és hagyjon egyedül. Még a családommal sem akarok lenni, szinte még a Sancival sem, még a Jocival sem, aztán pedig találkozom B.vel és neki örülök. Ránézek arra a hülye fejére és bumm, visszatér a lábaimba a vér. De jobb lenne, ha nem találkoznék vele, mert rettentő, hogy tőle szerzek energiát állandóan, magamtól akarnék szerezni, nem tőle, de így az van, hogy ok, a hétvégén mindent megtettem ezért és ezzel be is fejeződött B. toleranciája az egyedül való létezésem iránt.

És az van, hogy írhatnék mindenféle pro és kontra listákat, de igazából nagyon is jól tudom, hogy minden jó és minden jobb lesz vele, csak előtte annyira, de annyira, de annyira szeretnék elmenni 2 hétre remeteségbe egyedül, hogy szépen ki tudjam fájni ezt az egészet.

Mert amúgy a legviccesebb az, hogy tőlem bele is dögölhetek ebbe, meg is szakadhat a szívem, tényként tárhatja elém a mindenség, hogy soha többet nem lesz ilyen kapcsolatom, akkor sem fogok soha visszamenni Kithez és jelenleg inkább levágnám a saját lábam, mint hogy elinduljak felé. Szóval nem akarok vele lenni.

Csak bárcsak lenne két hét, amíg lehetnék bárki más nélkül is.

Csak azt tudnám, hogy mi a csudáért van az, hogy nem is az visel meg, hogy elvesztettem Kitet, hanem az visel meg, hogy elvesztettem egy tonna társaságot meg embert meg barátot. Mármint annyira sok minden összekapcsolódott, és a kapcsolódási pont nem is a Kit volt, hanem a Csur, de hát nyilvánvalóan én vagyok az, akit ilyenkor mindketten és mindannyian kiejtenek. 

És így asszem ez egy olyan dolog, hogy csak el kell fogadnom, fel kell dolgoznom, túl kell lépnem rajta. Hogy vannak események, bulik meg helyek, ahova innentől nem hívnak meg és hogy mostantól vannak emberek és társaságok, akikkel nem tartozom össze. Hogy mostantól az én helyem - ideiglenesen vagy örökké - máshol van. És lehet, hogy ezek a társaságok aztán majd visszatérnek, vagy az emberek visszatérnek belőlük, de akkor is tök nehéz, hogy most el vannak veszve. Sőt, hogy én vagyok elveszve. Mert tulajdonképpen ők mind ott maradtak, ahol voltak, én mentem arrébb önként és dalolva, helyet változtattam, átrendezgettem magam körül a dolgokat, és igazából most nekik nincs helyük körülöttem, mert más emberek, más társaságok és más szerelmek vesznek körbe és én nem hagytam helyet nekik - ők csak alkalmazkodtak hozzá. 

Viszont ez nekem még egy nagyon új hely és rendezkednem kell benne. És mint minden új lakásnál, élettérnél, változásnál van: egyszerűen nem találom a helyemet benne sehol se most. Mindent a helyére kell szépen raknom, el kell rendeznem, mindennek meg kell, hogy legyen a saját kis placca és amíg nincs meg, addig forgolódok-murgolódok-keresem-rendezgetem-rakosgatom-toszigálom az egész rendszert. Hát ki van itt most? Ki nincs itt most? Ki marad? Ki megy? Szia, imádom, hogy itt vagy, szia, vigyázz magadra, szia, de jó, hogy újra itt vagy, szia, majd kicsit később találkozunk, szia, szia, szia. 

Hát én folyton csak köszöngetek manapság.

"Tiszta mázli, hogy nem tudom a kérdést, mert a végén még fel is tenném" - gondoltam magamban reggel.

A kérdésre nem jöttem rá, de ez nem állított meg attól, hogy azért feltegyem.

Semmi jó nem sült ki belőle.

Ki gondolta volna.