6. fejezet

Ez nem nagyon eredeti

Az a ciki az egészben hogy

csak az Ozolit másolom

de nem tehetek róla elolvastam a verseit

és totál meghozta a kedvem.

---

Féktelen nyár

Ez a nyár olyan hogy

az egyik barátom lekésett londonban egy repcsit másnap meg egy buszt

egy másik bécsben dolgozik a mekiben

én meg csomó sráccal kavartam de már nem

valahogy ez a nyár mindenkinek máshogy féktelen.

---

A légkondi egy nagy vitatéma

én mondtam, hogy szerintem ne légkondizzunk

de a többiek nem bírják a meleget

ezért légkondiztunk

persze beteg lettem

de aztán meg ők is

és még mindig légkondizunk

---

sound vágy

a balaton soundon egész végig

tornacipő farmersort póló sound szemcsi volt rajtam

nagyon jó volt és legszívesebben

a jövő soundig ezeket hordanám

de a munkahelyemen nem vehetek sortot

mert túl rövid

úgyhogy legalább a napszemcsi mindig rajtam van

vagy az asztalomon nézegetem

és arra gondolok mennyire szuper volt

----

szingliség

minden fiúval volt most valami bajom

az egyikkel, hogy olasz (és nem járok külföldiekkel)

a másikkal, hogy szerinte ember embernek a farkasa

a harmadikkal, hogy jogsi nélkül motorozik

a negyedikkel, hogy újrakezdeném vele

az ötödikkel, hogy süt belőle, hogy csak úgy bárkit keres

de olyan is volt, aki tőlem nem akart semmit

összességében azt hiszem, nem is akarok járni most senkivel se

különben biztos nem csak a kifogásokat keresném.

---

nagy szerelem

a gergő kitalálta, ki lesz a nagy szerelmem

holnap hárman találkozunk vele

ez kicsit furi

de ha tényleg ő lenne a nagy szerelmem

a végén

akkor már szürreális is lenne

---

exek

az van az exekkel szerintem

hogy szereted szereted szereted

elfogadod mindennel együtt

de aztán szakítotok

telik az idő

és amikor már sok telt el belőle

és már nem szomorkodsz

már nem haragszol

már nem is gondolsz rá

de emberként szereted

akkor kezd el irtóra idegesíteni

a stílusa

meg úgy az ember is maga.

----

miért nem jár mindenki biciklivel

nem értem, miért nem jár

mindenki biciklivel

gyorsabb

szép a város

élvezed

nincs tömeg

hűsít a szellő

bárhol mehetsz

tök kényelmes

még menő is

nem értem a többieket.

---

múlt héten szabin voltam

hétfőn nem sok kedvem volt bejönni

de aztán

ettünk fagyit

ünnepeltük az andi szülinapját

ozoli megmutatta a verses blogját

megdicsért minket a főnök

ma dinnyenapot tartunk

dolgozni végül is nem is olyan rossz.

---

a legjobb dolog a melóban

én a legjobban azt szeretem a melóban

hogy finom a menza

és százhatvan forint a kávé

de az már a legdrágább mind közül

az már nagy tejeskávé papírpohárban

---

tök fura dolgokon múlik az élet

nem tudtam eldönteni, hova menjek a hétvégén

mártélyra vízitúrásokkal hülyülni

balatonra daniékkal inni

szlovák paradicsomba startuposokkal túrázni

kapolcsra áronékkal fesztiválozni

és annyira nem tudtam dönteni

hogy majdnem itthon maradtam

de aztán az nyert

amelyiknek véletlenül találkoztam a szervezőjével

és ő meggyőzött.

---

szeretnék reggelente

elmenni futni

grafikát tanulni

startupblogot írni

elolvasni a híreket

kiülni egy kávézó teraszára újságot olvasni

data science-et tanulni

de ezek helyett sajnos

majdnem minden reggel

inkább továbbalszom

és egész nap bűntudatom lesz.

a legrosszabb, hogy

azért marad ki minden

mert nem tudok dönteni annyira álmosan

hogy végül is mit csináljak

és csak egyre van időm.

ezért az lesz, hogy

hétfőn futok

kedden grafikázom

szerdán adatbányászkodok

csütörtökön blogolok

péntek reggel meg egy kávézó teraszán

tejeskávé mellett híreket olvasok.

---

mindenízű drazsé

az lenne a legszuperebb

ha lenne mindenízű drazsé

mert kicsit csalódott vagyok

hogy nem járhattam a roxfortba

nem ismerhettem harryt

és varázspálcám sincs

de ha lenne mindenízű drazsé

úgy érezném, mégis kaptam a varázsvilágból

legalább egy falatot.

---

néha kiabálok emberekkel.

azt kívánom, bárcsak sose

kapna el a hév

ne lennék ideges

és ne kiabálnék velük.

mostmár sokszor megy is,

hogy nyugodt maradjak

szard le, nyár van

néha viszont

még mindig

felcseszem az agyam.

utána megbánom

és nem értem, miért nem nem vagyok képes

pont ezekben a helyzetekben

előtte nyolcig számolni?

Már majdnem elkezdtem nyáladzani arról, hogy mennyire imádom a magikben lakást, a társasjátékokat, a nyarat, a barátaimat és az életemet, ám ekkor eszembe jutott a dal, ami a legnagyobb bók, ugyanis ezelőtt kizárólag egyszer, az ákossal legboldogabb időszakban jutott eszembe, hogy így érzem magam:

Valahogy rá kell vennem magam, hogy kihasználjam a reggeleket, mert egyszerűen szuperértékesek. Ma is aludtam 4 órát, majd kivittem andrisékat a repülőtérre, és azóta mit tanultam?

'i'm not saying it was a good idea, i'm saying i snapped!"

Végülis azt hiszem, annyi történt most, hogy lelkileg meg fizikailag kimerültem, mert 0-24ben foglalkoztam emberekkel és figyeltem rájuk ezerrel az elmúlt hétben és ezért eljutottam arra a pontra, hogy nagyon őszintén fordulok az emberi reakciókhoz, azaz nagyon tudom szeretni a kedves emberi jóságot; leesik az állam a bátor szerencsefia tiszteletet ébresztő kalandoroktól; agyfaszt kapok az értelmetlen önmagában-bizonytalan fellángolásoktól; lerázom a keresek-valakit-mindegykit lovagokat; messziről rajongok az elérhetetlen-fészbukonsemlevő mentorba; reménykedek abban, hogy találkozni fogunk a szerény-őszinte-nagyonszimpi fiúval; távoltartom magam az energiaszipolyozó vadászoktól; sokat gondolok a valóban szeretett távolban vitorlázó igazbarátaimra; elhatárolódok a folyamatosan acsarkodó szomorkodó tesómtól; nagyon szeretem a velem partizó Apát; imádom a legújabb irányba fordult kapcsolatunkat a Julival; nagyon várom, hogy kibéküljünk rendesen a Jocival - és ez annyira sok impulzus néhány napra, hogy totálisan kimerít és távolságtartásra ösztönöz minden ember irányába, de erre meg hát nem sok esélyem lesz a következő héten. 

Viszont elképesztően inspirálódott vagyok és elkezdtünk összehozni egy csapatot az újonnan megismert emberkéimmel (akik között nem viccelek, van just do it viselkedésű ember, azt hittem, ilyen csak a mesékben létezik, mint a fehérlovas herceg), és teljesen rápörögtem a néhány hónap alatt elindítható projektekre, ma pihi helyett folyamatosan trendekről tájékozódtam, figyelmen kívül hagyva azt a logikus infot, hogy 4 és fél óra múlva kelhetek és hulla vagyok. 

És az a jó dolog, hogy kezdek nagyon felpörögni szellemileg szeptemberre. De ez most még hát így alakul, úgyhogy egyelőre kizárólag a wunderlistemben van nyoma. 

Ja és még az a jó dolog is van, hogy nem pusholom magam most már szinte semennyire kapcsolati téren. Kicsit önző vagyok, kicsit öntelt, kicsit vágyakozó, kicsit ilyen, kicsit olyan, de tudom, hogy mit akarok, és tudom, hogy mit érzek és minek van értelme és minek nincs és ebben meg a túlfejlett egómban így teljesen megnyugodtam. 

Amijó. :)

Hiába van laptopom, hiába van wifim, időm nincs egy perc se nyugodtan, békében, egyedül átgondolni az életet. Vagy legalábbis a napokat, a mostaniakat és az újakat.

Annyira már tutifixen rájöttem, hogy kezd nagyon elegem lenni az emberekből.

Nagyon alacsony mértékben szenvedek enyhe bűntudattal* és azt kívánom, bárcsak magyarország (jó, legyen budapest) olyan hely lenne, ahol mindenhol van wifi.

* közben természetesen minden zsír

Napközben, este, éjszaka és mikor alszom, tök jól érzem magam, de reggelente mindig annyira furcsán ébredek. Valakivel álmodok előtte, azt hiszem, de nem ismerem, kivel és ébredéskor állandó hiányérzetem van.

Tiszta zizi vagyok basszus meg fogok őrülni, ha ez így megy, de tényleg ezt érzem.

Egyébként simán lehet, hogy csak azért, mert korábban minden reggel várt egypár sms az épp aktuális aktualitástól, most meg nem.

Egyébként én ezelőtt még sosem csináltam olyat, hogy kitöröltem volna valakinek

- a telefonszámát

- minden smsét

- viber üzenetét

- whatsapp üzenetét

- a számát még a híváslistából is

- facebook üzenetét

és fogalmam sem volt róla, hogy ennyire felszabadító érzés. A helyzet az, hogy emlékszem asszem bence1 számára, de nem számít, mert ha nincs mellette név, akkor az csak az, ami - egy számsor, semmi több, emocionális töltés, csengőhang és kép nélkül. 

Azáltal, hogy mindezeket kitöröltem, a telefonom üresedésével a lelkemben is hely támadott és nem gondolok a bence1re, eszembe nem jutna felhívni és a kísértés, hogy írjak neki, konkrétan nulla. Meg is lepődtem, mennyire semmi mindez. Mért nem csináltam ezt eddig? :D

Egyébként noha a konkrét szituációban nem volt a Jocinak igaza, a helyzetet vizsgálva (összevesztünk) be kell, hogy lássam, hogy van mit fejlődnöm.

1. Nem szurkáljuk és basztatjuk életünk párját, meg senkit, de életünk párját pláne. A férfiak ugyanis azt nem bírják. (Nekem jelenleg az életem párja a joci, még ha nem is úgy.)

2. Sokkal hatékonyabb lett volna, ha szurkálódás után elbűvölő kedves leszek, nem pedig harcra kész szúrós.

3. Összesítve, a férfiaknak dicséret, áhitat, imádat szükségeltetik, a kritikai érzékemtől vegyek könnyes búcsút most, az alkalmazkodási készségem triplázzam, legyek kedves, simulékony, dicsérő, tapintatos és a másikon gondolkodó nonstop. Majd. Ha lesz kinek.

Addig élvezem, hogy még nem kell. 

Így van bennem ez a hatalmas ellentmondás, ez az elképesztő kérdőjel a tetején megspékelve egy adag needynessel, sajnos megint kezd ismerős ízű lenni ez a torta, ássunk csak bele.

1. Az ellentmondás abban rejlik, hogy abszolút nem érzem a határvonalat a között a két ellenpólus között, hogy "összejövök a random első szembejövővel" és "mindenkiben találok valami kifogást". Ugye nyilván a cél a balansz elérése lenne, hogy ne véletlenszerűen döntsem el, ki lesz a párom, de azért ne is a tökéletest hajkurásszam. És az a helyzet, hogy erről, jelenleg, fogalmam sincs, hogy hol állok, legalábbis a gyakorlati példákat tekintve. Tehát pl abszolút nem tudom eldönteni, hogy Bence2 megfelelő emberke lenne nekem vagy sem, akarok e vele lenni vagy sem, jó lenne e vagy sem. Valamiért van egy olyan elképzelésem - és lehet, hogy ez teljesen rossz amúgy -, hogy azt valahogyan érezni fogom már az elején, hogy kit szeretnék vagy hogy akkor majd nem leszek tele kérdőjelekkel. Vagy legalábbis már az elején valamennyire okés lesz, mondjuk minimum úgy, mint az Ákosnál. Hogy egyértelmű, hogy jó vele nagyon, hogy nem villódzik neonszínben a fejem felett a kérdőjelem, hogy egyre jobban megtetszik és egyre több dolgot fedezek fel, ami tetszik benne, ahelyett, hogy az azonnali fájdalmas csalódásaim zuhanási sebeit palástolgatnám és nem hasonlítgatom exekkel. Ja, azt gondolom, hogy ez a 4 dolog alapkövetelmény lehet és jó kapaszkodó. Szóval nem szükséges, hogy tökéletes legyen, de az alábbiak igenis szükségesek:

A, EMBERILEG

- jó ember legyen

- fel tudjak rá nézni

B, KAPCSOLATILAG

- amikor vele vagyok, ne legyen nonstop pulzáló kérdőjel a fejem felett

- érezzem jól vele magam

- ahogy megismerem, pozitív csalódásaim legyenek, ne negatívak

- ne gondolkozzam exeken, amikor / miután vele vagyok.

Igen, ezek must have-ek. Ennél kevesebbel nem fogok megelégedni.

2. Persze kissé elhomályosítja az ítélőképességem, hogy miután az elmúlt 12 órában offoltam ismét mindenkit, tökéletesen nyomorultul érzem magam. :D

Viszont a helyzet az, hogy arra is rádöbbentem, hogy amíg a kapcsolatok elől a kibúvókat keresem, addig valószínű nem vágyok egy kapcsolatra. Ha vágynék egy kapcsolatra és jönne egy kapcsolat, akkor szerintem nem az lenne, hogy finnyásan visszatolom, majd a kerítés lécei között kisurranok. És ahogy magamat látom, nagyon úgy nézem, hogy ÉN egyáltalán nem akarok kapcsolatot, hanem kérlek titeket alássan, én egy új életszakaszt akarok, de közben rettegek is tőle. Tehát valahogy lassan késznek érzem magam az összeköltözősdire egy fiúval (aki nem a Joci), vagy legalábbis azt érzem, hogy késznek kéne lennem rá, de nem vagyok úgy igazándiból, ezért pusholom magam, hogy legyen már valaki, de az utolsó pillanatban mindig kitáncolok a helyzetből. Ja, asszem ez tudná a legjobban megfogalmazni az állapotomat. Pusholom magam, hogy legyen már kapcsolatom, de az utolsó pillanatban kitáncolok, nehogy tényleg legyen.

Vajon miért..? Miért pusholom magam és miért táncolok ki?

Azt hiszem, azért táncolok ki, mert a vágy nem valós a kapcsolatkezdemény, hanem push hatására jött létre. És azért pusholom magam, mert az énképemnek még mindig vannak gondjai a szingliséggel, mert többnek érezném magam attól, ha valaki mellettem lenne és imádna, mert a világ előtt szégyellem, hogy egyedül vagyok és mert lemaradva érzem magam a tennivalókkal a családalapítás terén.*

Huh, amúgy ez izgis. Gondoljunk csak bele. Amikor 15 voltam, már nagyon vágytam egy kapcsolatra, konkrétan ez volt a szöveg bennem: "szeretnék egy kapcsolatot". Innentől kezdve az első szembejövő srác oké volt erre és nem az volt ugye a kérdés, hogy kivel, hanem hogy legyen. Mármint ennek az elvárásnak feleltem meg: "legyen egy kapcsolat". Ez a megközelítés fenn is maradt egész sokáig, és a sálingádám, matyi, csörsz, ákos vonal elején egész végig nem a milyen kapcsolat volt a lényeg, hanem pusztán a kapcsolat és azért velük voltam, mert ők jöttek. Csak közben megtapasztaltam az ákossal, hogy milyen lehet egy kapcsolat és ez eléggé megdobta az elvárási szintemet, és hirtelen már nem az kezdett számítani, hogy kapcsolat, hanem hogy milyen kapcsolat. (Ez persze valahol butaság is, mert nagyon sokat lehet fejleszteni egy kapcsolaton, valahol viszont azért érdemes elolvasni az ákosos kapcsolat elejét, mert azonnal éreztem, hogy ez mennyire király lesz.) És akkor nekiálltam olyan embert keresni, akivel van nagyfokú potenciál kettőnk között és ez történik most, hogy keresem ennek a határait, feszegetem őket, nézegetem, vizslatgatom és így zárul be a gondolati köre annak, hogy miképp is kerültünk ide, erre az Irreális elvárások VS Teljesen Random Kapcsolati Döntések mezsgyére. 

De azért egy dologra felhívnám a figyelmet. Mi az, aminek ellenállok? 

Ellenállok a jelen pillanat tökéletes folyásának, mert a saját magammal szembeni gyerekkori elvárásaimat akarom beteljesíteni és ezt hajhászom. Ellenállok a jelennek, mert helyette azt a jelent keresem, amiben már megvan a párom. Ellenállok annak az elfogadásának, hogy valamit elronthattam, hiszen nem jött be az a tervem, hogy 23 éves koromig meglegyen életem szerelme. 

El kellene fogadnom a jelen pillanatot, de nem tudom elfogadni a jelen pillanatot úgy, hogy csak benne ülök, mert idegesen remeg a lábam, hogy "menni kell!!!! El vagyunk késve!!! Siess!!!!!!" 

Igen, ez az. A fejemben van egy hang valahol hátul, ami azt ordítja, "Siess!! Elkéstél!!!! Siess!! Szedd össze magad! Itt fognak hagyni!!!!"

....

Mennyire ismerősek a fenti mondatok? :) **

Na ez az. Nem is a világ elvárásai azok, még csak nem is a sajátjaim, talán nem is a családoméi. Van bennem egy kép, miszerint lassan eljön az idő a megállapodásra, és én, aki mindenben nyolcszázszor gyorsabb vagyok, mint mások, úgy érzem, lemaradtam és sürgetem magam, hogy itt fognak hagyni. Konkrétan ennyi a belső érzésem, ezért nem tudok megállni, ezért keresek, ezért kutatok, mert retteg bennem a pinduri kisgyerek, hogy engem basszus tutifix itthagynak, ha nem szedem össze magam nagyon gyorsan. 

Ezért ellenállok annak, hogy megálljak. A megállás, a tötymörgés, a lassúság, a lemaradás, az otthagyottság nem én vagyok és elutasítom. 

Hát tessék. 

Én vagyok a lemaradás. (Úristen, mekkora most bennem a belső felzördülés, hördülés, zúdulás, háborgás! :D) Én vagyok a lemaradás. Én vagyok az otthagyottság. Én vagyok a kicsi gyerek, akit otthagytak az erdőben, a többiek elmentek, de ő túl lassú volt és most egyedül tévelyeg az erdőben. Ami amúgy nem félelmetes, hanem szép, dehát mégiscsak, a tudat, hogy otthagytak! El van anyátlanodva, apátlanodva, kicsit aggódik, hogy jó e ez így? Félek vajon vagy nem félek? Igazából nem is olyan rossz egyedül lenni, itthagyva, ha őszintén belegondolok, egyáltalán nem olyan rossz lemaradni, de nem kéne szarul éreznem magam? Végül is mégiscsak itthagytak... (Természetesen Apa hagyott ott.)

És akkor tudjátok, mi kerekedik felül benne hirtelen? Az önálló felfedezés, a kalandvágy. A patakok, az utak, a fák, amiket csak ő tud felfedezni, amiket egyedül barangolhat be, amiknek a meghódításától forr benne az adrenalin és az izgalom és csodás, hogy egyedül van, de nem lenne jobb mégiscsak egy társ hozzá? (Természetesen mindezt Apától tanultam.)

És akkor egy idő után elszontyolodik, ahh, hát mégis egyedül vagyok, jó kis kalandok ezek, hozzák az izgalmakat, sokat tanulok, felfedezem a világot, dehát.. mégiscsak egyedül vagyok, mennyivel jobb lenne, ha valakivel megoszthatnám ezt.. kicsit unatkozom is... basszus. Egyedül vagyok. 

Na itt vagyunk most.

Ugye megvan az elmúlt másfél hónap? 

:)

Fuhh, ez kemény, de majdnem megvagyunk. Lássuk. Mit csináljon a bennem élő kisgyerek, aki úgy érzi, otthagyták az erdőben, mert ő lemaradt, elindult felfedezni, mert arra vitte őt a szenvedély, amerre a patak csobogott és vaddisznó ivott, de végül mégiscsak kezd magányos lenni? 

Andris amúgy jól megmondta: elmegy és tutajt épít. Így igaz, megyek is tutajt építeni.

* Természetesen azért pusholom magam, hogy ne maradjak le, azért pusholom magam, mert sietni kell, különben itt fognak hagyni.

** Emlékezzünk az ominózus éjféli misére. ;)

Hölgyekurak, füleketfarkakat húzzuk be, lebaszás következik. 

Szóval volt egy ilyen aranyos kis szöveg, amit egyszer facebookon találtam, az a neve, hogy inkarnációs szerződés*, elküldtem Anyának is, mert tök jópofa és abban található az alábbi megjegyzés: "Hasznos megfigyelni, mely helyzetek ismétlődnek." Áh, mondom, mikor olvastam, az én életemben nem ismétlődnek a helyzetek, csak alig. 

A faszt.

Ugyanis a következőre jöttem rá. Lássuk az alábbi szituációt.

Van kettő darab fiú. Emberekről beszélünk, tehát egyik sem tökéletes, az is lehet, hogy még csak számomra sem tökéletes egyik sem, valószínűleg hibával telített mind a kettő. Az egyik mondjuk álmodozó, aki sose viszi végbe, amit eltervez, de magát nagyon nagyra tartja azért, a másik mondjuk úgy gondolja, ember embernek a farkasa és mindenki csak önmagáért küzd. Mindkét tulajdonság tragikus, de kiben ne lennének ehhez hasonló tragikumok fellelhetőek, nem világvége tehát egyik se. Sőt, nagyjából azt is ki jelenthetjük, hogy egyik kutya, másik eb, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz. Egyetlenegy különbség van kettejük között: az egyikről már tudom, miben hülye, a másikról még csak sejtem. Az egyiket már ismerem, az egyikkel már kényelmesen vagyok, a másikba még energiát kell feccölni, hogy így legyen. Az egyikben már otthonosan érzem magam, az egyikkel már nagyon intim a viszonyom, a másikkal majd csak akkor lesz ilyen, ha dolgozok rajta egy csomót. És akkor ilyen lesz, ezt így tudom borítékolni, mert jó srácról beszélünk, a viselkdésemben azonban ezen a ponton észrevehetünk egy ismétlődést.

Ilyenkor azt csinálom, hogy ahelyett, hogy elfogadnám a helyzetet és kihasználnám az izgalmait, hogy egy új embert ismerhetek meg, akivel szép lassan fokozatosan alakul ki az intimitás, az elköteleződés, a vonzalom, a szerelem, inkább arra gondolok, hogy ahh, annál a másiknál ez már megvan. Itt meg güriznem kell érte egy csillió évet és semmi kedvem hozzá. És teljes mértékben demotiválódok. Jobb esetben még keresek is indokot, ami miatt kiábrándulhatnék (és tudjuk, hogy ez senkinél sem nehéz).

És a helyzet az, hogy ez mindig így van.

Így volt a Matyi-Ákos, az Ákos-Bence váltásnál és most is. Hogy a megszokott régit szeretném, az újba meg nem szeretnék belevágni. És konkrétan ez az, ami szétbassza a kapcsolataimat és ami elképesztően nincsen rendben, mert elveszi a kedvem attól, hogy belerakjam magam, hogy elköteleződjek, hogy igazán akarjak valamit. Én akkor akarok igazán valamit, ha eltelt minimum fél év és megszerettem a fiút, de az esetek nagy részében az idáig tartó úton már helyrehozhatatlan károkat okoztam.  És figyeljük meg, hogy mindezt olyan utólag szupernek tűnő srácoknál vittem végbe, mint a Bazsi, Pista, Marci vagy Bence, de egyúttal olyan utólag nagy hülyéknek tituláltaknál, de sokáig imádottaknál is, mint az Ákos.

Tehát az, hogy nincs kedvem egy kapcsolat elejéhez és villámgyorsan kiábrándulok, az nem a sráctól függ, hanem teljes mértékben tőlem.

Miért, miért, miért?

Ezen mindjárt gondolkodom, de első körben van egy egyértelmű tennivalóm, mely szerint most rögtön azonnal meg KELL szakítanom minden kapcsolatot a Bencével (lévén ő az aktuálisan legutóbbi exem). Mármint ehhez semmit sem kell tenni, csak így tudatosítottam, hogy okok, ennyi. Minden sms és telefonszám és facebook beszélgetés törlése következik, lehet, hogy még facebookon is letiltom és nem lesz a barátom se többet. Nem, azt egyelőre még nem. Ennyi talán első körben elég, de ha rosszul viselkedek, akkor az is lesz még pluszban. 

És most jöjjön a hatékonyabb rész. Miért működök így? 

Félek az újtól? Elfáradtam? Kiégtem? Nincs már kedvem tovább kóborolni? Jobb a biztos régi mellett kikötni, mint a bizonytalan újjal próbálkozni? Félek, hogy mi van, ha nem jön be? Félek, hogy túl nagy a döntés, amit hozok és egyszerűen nem merek arról dönteni, kivel legyek, mert annyira fontos döntésről van szó, hogy meghatározza az életemet? Félek, hogy ha egyszer 100%osan elfogadok valakit mindennel együtt, ami benne van, akkor ott vége a játszadozásnak és az az ember komoly lesz? A hatalmas választási lehetőségek közül - hiszen sokszor még húsz fagyiból sem tudok választani - lehetséges lenne, hogy egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy rábökjek valakire és azt mondjam: ez jó lesz, próbáljuk ki? Hanem helyette azt mondom: fú, belenyaltam a nyelvem hegyével a cseresznyébe, nem rossz, de viszont az előbb egy nagy gombóc csokismentáról tértem át, jó, az se tökéletes, de legalább már megszoktam, nem akarom én itt a cseresznyét is megszokni basszus. Mert akkor meg ehetek cseresznyét egész életembe akurvaélet, hát kell ez nekem?! Nem tudom, nem tudom, nem tudom, ennyiből nem tudok dönteni, de ha élvezem a cseresznyét, akkor meg mégis csak az marad basszus! - és így bepánikolok, hogy hoznom kell egy életet meghatározó döntést és egész egyszerűen nem merem felvállalni a súlyát. Ezért fogom, és az új kapcsolatoknál nem merülök bele érzelmileg a helyzetbe, helyette azt a stratégiát alkalmazom mely szerint 

1. keresek-kutatok egy okot, ami miatt a srác nem oké. A srácok 80%-ánál ez két percbe telik, 15%-nál első randiba, de a maradék 4,9%-nál is a harmadik találkozáson valami ilyesmi kiderül. (A maradék 0,1% nem létezik.) 

2. ha ez megvan, akkor előveszem a legutóbbi exem képét, mert az még friss, még él bennem, minden, és elkezdek azon gondolkodni, hogy óóó, bezzeg a Bence mennyire szerette az embereket (sóhaj-sóhaj). Óó bezzeg a Bence mennyire hitt a világ varázslatosságában (sóhaj-sóhaj). 

És így, trillili, trallala, szépen lebeszélem magam az új kapcsolatról, baromira nem fektetek bele semmi energiát, persze ez így nem működik, ezt szépen validálom is, hogy biza ez nem működik, nahát, milyen igazam lett, és kész, a kör bezárult, a kapcsolat romlásra van ítélve.

A helyzet az, hogy lehet ezt csinálni szó se róla, csak ez így nem működőképes. Ami annyit jelent, hogy a legutóbbi exekkel a kapcsolatot meg kell szakítanom, amíg nem leszek szerelmes egy másik emberbe és nem szabad velük beszélnem és bármilyen módon kapcsolatba kerülnöm. Vagyis szabad, csak tudjam, hogy ezzel durván elbaszom a leendő kapcsolataim esélyét. Tehát ez egy ilyen FYI Évici. 

* Inkarnációs szerződés 

§1 Ön kap egy testet. Ez a test új és egyszeri. Senki más nem kapja ugyanazt a testet. 

§2 Ön kap egy agyat. Ajánlatos ezt értelmes módon használni, de ez nem előírás. 

§3 Ön kap egy szívet. A legjobb eredményeket akkor éri el, ha agyát és szívét kiegyensúlyozva használja.

§4 Leckéket is kap. Senki más nem kapja pontosan ugyanezeket a leckéket és senki sem vállalhatja át Öntől ezeket. 

§5 Azt tehet, amit csak akar. Minden, amit másokkal szemben elkövet, visszatér Önhöz.

§6 Egy lecke addig ismétlődik, míg teljesen meg nem értette. Akár inkarnációkon keresztül. 

§7 A szerződés mindenkire egyenlő érvényben vonatkozik. Nincsenek kiváltságok, akkor sem, ha néhányan ezt állítják. A kézzel bejegyzett változtatások nem érvényesek. 

§8 Tükröket kap, hogy tanuljon. Sok tükör úgy néz ki, mint egy test. Azért vannak, hogy megmutassák azt, ami Önben van. 

§9 Ha teste elpusztul, vagy már nem működik, újat kap. Persze ez egyes esetekben várakozási idővel járhat.

§10 Az inkarnációs szerződés akkor jár le, ha minden lecke kielégítő eredménnyel zárul. 

§11 Az, hogy mi számít kielégítőnek, Ön határozza meg! 

Hasznos tippek és tanácsok:

- Nem cél, hogy a test elhagyásakor minél több pénzünk legyen. 
- Az ismertség és kedveltség nem jár bónuszpontokkal. 
- Ne mások hibáihoz igazodjon. 
- A szabályok arra valók, hogy az ember felülvizsgálja őket. 
- Mások állításai a célról elterelhetik a figyelmet. 
- Semmit sem ronthat el. Legfeljebb tovább tart. 
- A SZÍVÉN keresztüli különleges kapcsolat segítségével Ön minden válaszhoz hozzáféréssel rendelkezik. 
- Az oktatási termen belül minden reagál a SZÍV kisugárzására. 
- Az oktatás termének rongálása olykor korlátozásokhoz vezethet. 
- Senki sem vállalhatja át az Ön, saját magáért vállalt felelősségét. 
- Az erőszak soha nem vezet megoldáshoz. 
- Hasznos megfigyelni, mely helyzetek ismétlődnek. 
- Amennyiben az az érzése, hogy SEGÍTSÉGRE van szüksége, KÉRJEN segítséget. Minden elképzelhető segítség megadatik Önnek, csak KÉRNIE kell. 
- A drogok, legyenek legálisak vagy illegálisak meghamisíthatják a leckék általi érzékelést.
- Csak mert mindenki egyféle módon viselkedik, még nem azt jelenti, hogy az a helyes. 
- Ritkán van csak egy helyes megoldás.
- Kérvényezheti a megbocsájtást.
- Különleges záradék nincsen.
- Önt szeretik. Akkor is, ha Bronxban vagy Szomáliában van. Minden más illúzió.
- A leckék különleges alkalmak, melyek a fejlődést szolgálják. Nem rossz szándékból vannak. 
- Saját testünket másokra bízni kockázatokkal járhat. 
- Másokat a fejlődésükben megakadályozni nem hoz semmiféle hasznot. 
- Kiváltképpen az éjjeli órákban alkalma nyílik, hogy elhagyja testét. A testen kívüli tapasztalatok nem tárolódnak a testben illetve az agyban. 
- Saját testével játszadoznia jogában áll. Amennyiben mások testével szeretné ezt tenni, kérje beleegyezésüket.
- Nincs értelme puskázni. 
- Aki életbiztosítást kínál Önnek, az csaló. 
- A tudományos szakvélemények és a szent írások az összezavarást szolgálják.
- Nem az a cél, hogy Elsők legyünk. 
- Nem az a cél, hogy cool-ul nézzünk ki. 
- Az Ön helyzetében Önnél jobb benyomást senki más nem tenne. 

Záradékok: Az inkarnáció szándékos befejezése haszontalan ügyintézést von maga után. Nem Ön az egyetlen, akinek kételyei vannak az inkarnációs szerződés értelmét illetően. Mivel Ön a szerződéshez beleegyezését adta, hasztalan azon keseregni, hogy Ön itt van. Jelen szerződés fel nem bontható. 

Áuccccs.

Nem értem, miért csinálom ezt magammal.

Így az van, hogy tegnap volt az Edemes szülinap, jó volt nagyon és persze a gondolataim mélységében felbukkant Bence1. Érdekes módon volt bennem egy gát, egy kapu, egy fátyol, valami, amit nem tudok pontosan megfogalmazni, ami lehet a Bence2 vagy a szakaszváltásom komolysága, mindenesetre teljesen visszatartott attól, hogy felhívjam őt vagy találkozzak vele. De tényleg, így olyan volt, mintha a kísértést még mindig érezném, tehát meglenne bennem a vágy, hogy lássam, csak lenne bennem egy ennél nagyobb vágy valami más iránt. (Ami nem tudom, mi, de érzem.) Hiányzik, de jobban nem hiányzik.

Persze visszafogni nem akartam magam egyáltalán és semmitől, és én komolyan nem tudom felfogni gondolataim folyamát, de azt hiszem, valami efféle mehetett végbe bennem: „Huh, de hiányzik a Bence. De igazából nem érezném már jól magam attól, ha találkoznánk. Sőt, tök szarul érezném magam, erre már nem vágyom. Kivéve persze, ha járnánk, a járást nem zárnám ki teljesen, vagy igen? De amúgy azt hiszem, kizárnám, de a lelkem mélye még valahol vágyik rá. Persze valószínűleg nem emellett döntenék, ha lehetne sem, de ez talán megérne egy utolsó esélyt. Hmm… Mi lenne, ha mondjuk írnék neki facebookon, olyat, amire úgyis nemet mond, de nekem meglesz a megnyugvásom, hogy megpróbáltam? Illetve ezen kívül pluszban biztos fájni is fog majd a visszautasítás, ennek örömére nem beszélek vele, ennek örömére ismét újabb lendületlöketet kapok, hogy továbblépjek rajta. Tehát végül is egy olyan akcióról beszélünk, amelynek kockázata nulla, ördögi tervemhez hozzájárulása nagy, szuper ötlet, megírom neki, hogy nem járunk e.”

Haha. Persze, ezt biztos végiggondoltam ilyen szép logikus folyamban, éjjel háromnegyed 2kor, félrészegen, a faszt.

Ellenben valószínűleg a tudatalatti folyamatok valóban így működtek.

Na most végigolvastam Bedeakárkicsoda sound "beszámolóját" és a végén frankón sírtam egy kicsit. Nem tudom, ezekben a pillanatokban, amikor ennyire kiszakadunk valahonnan, mintha egy másik univerzumba kerülnénk be, megáll a tér, az idő, elfelejtem teljesen a munkát, az embereket, a kérdéseket, mindent és ne értsük félre, én imádom a sima életem is, de ez tényleg olyan érzés, mintha az ember szabadságra menne a világból, szabadságra az életéből, ki az egész földről. 

És asszem ilyenkor, amikor sound honvágyunk van, valahogy azt éljük át, hogy mennyire múlik az élet és mennyire értékesek és egyediek a pillanatok, és mennyire kicsik vagyunk, de közben pedig nagyok is. Fantasztikus és valahogy az egész nem a drogokról vagy a szétesésről szól, hanem az egységről, hogy azt a csillió embert ott tényleg összeköti a zene és szeretet van, de nagyon, időnként meg persze agresszió, mert ilyenkor minden kijön az emberből. Valahogy a soundvágyban az ember egyszerre boldog, hogy él és szomorú a pillanatok múlandósága miatt. Egyszerre éli meg a tökéletes szabadságot, a határtalanságot és szembesül azzal, hogy nem csináljuk minden nap ezt. Egyszerre éli meg az életét a pillanatok pompájában és gondolja át minden kerettel együtt.

Csodálatos. És nagyon kell. Jövőre veletek ugyanitt.

Furcsa perverzióim egyike úgy látszik az állandó összegzésmánia egy-egy szakasznál (szilveszterkor, szülinapkor, szakmai szempontból szeptemberben), nem állom meg most se, hogy legalább egy kicsit megtekintsük ezt a 23as évet.

Szóval a 23as évem szerintem mindenképp jobb volt, mint a 22es, ugyanis a következők estek meg:

- stabil(nak tűnő) egzisztenciát alakítottam ki (értsd eltartom magam egész évben mostelőször teljesen), függetlenedést

- a teljes év a varázslatos magik lakosság jegyében telt, ami igazán fantasztik volt, csodás lakótársaim vannak és imádom őket. Nem tudom, ez 10 évig fog még tartani vagy 0,2 évig, de minden egyes pillanatát imádom.

- a legkülönlegesebb testvéri baráti emberi viszonyom lett a Jocival, aki olyan szinten a mindennapi életem részévé vált, amilyen nekem még sosem volt

- hát nem mondom, hogy a szerelmi életem sínre került, de!! elképesztő előrelépéseket sikerült elérni, melyek szerint először is túlléptem az Ákoson (szerintem ez már önmagában is elimserésre méltó teljesítmény); másodszor is felkészültem minden szempontból egy igazi kapcsolatra; harmadrészt is egy életre kikavartam magam; negyedrészt is voltam egyedül is 3 teljes hónapot.

- jóban lettünk a bazsidaniévi négyessel, ami egy szépséges plusz palettát hozott az életembe

Elértem azt a kimerültségi szintet, amikor már nagyon nagyon lassú agyprocesszorműködéssel is iszonyú fáradt vagyok, mégsem megyek aludni, mert az alábbi témák mindegyikén gondolkozom folyamatosan, de NAGYON lassan: 

a, cigizni kéne

b, eddig minden nap 6-7kor feküdtem (reggel), húzzam már ki este fél8nál kicsit tovább

c, mennyire jó soundzenéket hallgatni, inkább bulizni kéne

d, napi 8 óra parti még amellett a brutál elfogyasztott alkoholcigi mennyiség mellett is rengeteget formált a seggemen / combomon

e, nem tudom eldönteni, hogy szomorú vagyok e a bence miatt, lelkiismeretfurdalásos a matyi miatt, izgatott a másikbence miatt, feszült a kapcsolatfüggőségem miatt, felszabadult  továbblépés miatt, felpörgött a bulik miatt vagy szimplán hullafáradt a sound miatt

f, kéne innom valami vizet, csak ahhoz le kéne mennem ajjaj

Tehát a Bence.

Az volt, hogy soundon megesett vele az egyik legszebb pillanat az életemben. Egy nagy buli után felhívott, megkerestük egymást és se szó, se beszéd, a nyakába ugrottam és megcsókoltuk egymást. Csodás volt, tökéletes, az a pillanat, amiért érdemes élni.

Másnap este is csókolóztunk és utána meg a Matyival is csókolóztam (igen, ez a sound. Nem véletlen fáradtam meg kissé), majd összefutottunk véletlen hárman, miközben én a Matyival voltam és ilyen szuperfura szitu volt, mert fogalmam sem volt, hogy látott e minket a Matyival csókolózni. (Nem.)

Másnap chillelt velem és a jocival és annyira békés és szeretetteli volt, befeküdt az ölembe, és ebben a szent pillanatban döbbentem rá, hogy hupszika, hát én őt szeretem. 

Ezen az estén lement egy fantasztikus calvin harris koncert, majd elmentünk fröccsöt szerezni és ekkor láttam a bencét egy lánnyal. 

Fúúú nagyon kiakadtam. A helyzetet súlyosbította, hogy nem tudtam lerendezni mindezt magamban ugye az írás hiánya miatt, és bár a szomorúságomat nem titkoltam el, de sajnos az 5 perc sadness nem segített a végleges elfelejtésében annak az amúgy kicsit sem meglepő ténynek, hogy a bence másokkal is kavar. Szomorú voltam és szomorú és szomorú. Írtam egy smst neki, hogy puszi a szines kalandjának (egy SZINen megismert fiúval kellett volna akkor ott találkoznia délelőtti bevallása alapján), ő azt írta, neki azért a tavalyi napfelkelte a non plus ultra. 

Reggel pedig felhívott, hogy nem strandolunk e együtt. (Ez itt lehetett volna WTF is, de valójában egyértelmű volt, hogy csak random társaságot keres és megpróbált engem is, mint ötödiket a listában.) 

És igazából így az van, hogy valahogy tényleg annyira jól érzem magam a bencével, hogy szeretem és ő a heti szerelmem. Ez egyébként teljesen okés, minden exembe beleszeretek egyszer-kétszer a szakítás után, erre a sálingádám óta emlékszem, a gyógyír rá annyiból áll, hogy aktívan hangoztatom szerencsétlenségemet és bevallom magamnak szerelmemet, sűrűn sóhajtozok, közepes mértékben sajnálom magam és rendkívül jól szórakozok a helyzet iróniáján mindeközben. És valami elképesztően fájt, hogy egy másik lánnyal láttam, mert egyszerűen arra az amúgy tökéletesen egyértelmű tényre világított rá, hogy ő engem már nem szeret. A lelkem mélyén volt egy pont, ami eddig ezt sosem hitte el teljesen, ami azt képzelte, hitte őszintén és valami mély ősbizalommal, hogy de, de, biztos szeret, csak egyszerűen nem tudja, nem látja, nem érzi, nem érti. De majd rájön. De majd biztos rájön. Mindeközben reálisan nagyon is jól tudtam, hogy még ha rá is jönne, akkor sem járnék vele, mindeközben azt is tudom, hogy mennyire semmit sem jelentett nekem nagyon nagyon sokáig, mindeközben azt is tudom, hogy ennek nincs értelme. De teljesen jól megindokoltam magamnak az elmúlt másfél hónap örök és egyetlen oksági tényezőjével: ehhez van kedvem, nyár van. 

Na és most viszont eljött az idő két dologra.

1. Bevallani, hogy biza, nekem ez többet jelentett, mint szimpla kavargászás, hogy én totál megérintődöm érzelmileg, hogy én annyira jól érzem vele magam, hogy az már majdnem szerelem. 

2. Belátni, hogy ő ezzel nem így van. Fene se tudja, hogy miért. Sose fogom megérteni, hogy a Matyi miért szeret engem még mindig és sose fogom megérteni, hogy a Bencében hogyan fordult át minden nemszeretésbe, de így van és ezt jobb lesz elfogadnom.

3. És mindezek után el kell mondanom azt is, hogy már nem elégít ki a nyár van, mint indoklás a cselekedeteimre, már nem vágyom felelőtlen futkosásra és ezért ez a két fentebbi pont már nem fér meg egymás mellett az életemben.

Bencével tehát a jelenlegi kavargászásunkat most ünnepélyesen lezárom. 

---

Ééés késsz. 

Úristen annyira rottyon vagyok, hogy az valami elképesztő és majdnem biztops vagyok benne, hogy nem a konkrét események vagy az érzéseim okozzák, hanem hogy egy napja kattogok, hogy írni szeretnék. Grafomániám kezd enyhén durva szinteket ölteni: körülbelül tegnap délután jutottam el arra a pontra, hogy oké, írnom kell - ezek után történt még egy megírandó akció, ami után már annyira szerettem volna egy klaviatúrát vagy papírt és egy kis békés egyedüli nyugalmat, hogy pattanásig feszült idegekkel, vérben forgó szemekkel és habzó szájjal vezettem haza az M7esen. Najó, nem. :D *

Najó, tehát, sound. A sound mindig egy nagy vízválasztó: közel van a szülinapomhoz, rengeteg élmény, impulzus, ember, régiek, újak, elképesztő fáradtság, fizikai kimerülés, 0-24 együttlét emberekkel, drámák, események, veszekedések, agresszió, szeretet, izgalom - ez ilyenkor olyan, mintha mindenki egy évig gyűjtögetné magában egy külön szekcióban az energiagombolyagokat, júliusban pedig jöjjön minden csőstül. 

Fantasztikus társasággal voltunk együtt, váltakoztak az emberek, jöttek-mentek, a kemény mag már összeszokott volt, buliztunk együtt, külön, chilleltünk, a jocival valami fantasztikusan éreztem magam, szeretem ezt a kapcsolatot, ami köztünk van.

És azt hiszem., hogy valahogy tegnap délután jött el az a pont, hogy telítődtem. Mármint így a sounddal is és amúgy is. Eddig az elmúlt másfél hónapban nagykanállal habzsoltam az életet, minimális feltöltődési pontot hagyva magamnak bármire is (ez konkrétan bokiban testesült meg). Követtem a szívem hangját, amerre az intuícióm suttogott, arra mentem, minden egyes pillanatban az Életet, az Izgalmat, az Élményeket hajhászva, jöjjenek azok bármilyen formában. Az adrenalin, a kaland, a feszültség vitte előre a lábaimat a nap minden órájában és jó volt, mert mindez nem kényszerből vagy függőségből történt, nem félelemből vagy menekülésből, hanem a puszta Vágy és Szenvedély és Életszeretet vitt előre az utakra. 

És akkor szombat délután ültünk a parton a jocival, odajött a Bence (to be continued), leült mellém, beszélgettünk, durmoltunk, szunyáltunk, és arra gondoltam, hogy úristen, én szeretem ezt a fiút. És hogy hihetetlen és az is, hogy most jövök erre rá, de én őt szeretem. 

És erre a gondolatra valahogy nagyon elfáradtam. Nem is a Bencével kapcsolatban, vele nincs a világon semmi kérdés, hanem úgy általánosságban. Nagyon nagyon nagyon jó volt, igaz és tiszta ez az elmúlt másfél hónap és csodálatosan hálás vagyok érte, de most elég volt. Elég volt az élet nagykanállal habzsolásából. Három hete mentünk haza a vonaton a balatonról és meséltem dani egyik haverjának, hogy most mennyire falom az életet és mennyire élvezem és ilyen kavarós korszakomban vagyok, ami eddig még nem volt. Ő megkérdezte tőlem, hogy "és nem unod még?" és erre én elgondolkoztam, hogy mit is érzek és rájöttem, hogy őszintén - nem. Kicsit sem. Imádtam. 

És ennyi most elég volt. Elfáradtam, mint Forest, aki elhatározta, hogy fut egy kicsit - ha elfáradt, aludt, ha megéhezett, evett, ha menni kellett, azt mondta: indulás. Futott 2 évet, 3 napot, 8 napot és 12 órát (kb) és azt mondta: "Kicsit elfáradtam. Asszem most hazamegyek." - és csak így, egyszerűen, véget értek a futós napjai. 

Hát valahogy így vagyok most ezzel én is. Csodás fantasztikus mesés volt, finom, isteni és mézeskrémes és most itt az ideje megpihennem. Leginkább lelki értelemben. 

Vágyok egy kis egyedülétre, egy kis csendre, nyugalomra, békességre. Vágyok egy kis töltekezésre, egy kis megnyugvásra, egy kis önmagam teljességére. Nem vágyok több kavarásra, nem vágyok több fiúkalandra, nem vágyok arra, hogy nehéz legyen összeszámolnom, hány fiú forog is így vagy úgy az életemben. 

És beszív - és kifúj.

* De amúgy majdnem.

Most nincs semmi, boldog vagyok.

Határtalannak, szabadnak és örökkévalónak érzem magam.

Ó máj.

Micsoda indítás ez a soundhoz. 

Egyébként rájöttem, valójában mit keresek egy társban és összesen igazából kettő dologról van szó, minden egyéb másodlagos. Ezek pedig:

1. jó ember legyen.

2. szakmailag inspiráló legyen nekem, vagy legalábbis fel tudjak rá nézni intellektuálisan.

Ennyi.

És egyébként még egy relevációval (revelációval?) szolgálhatok eme szépséges nyári napon, ez pedig nem más, mint hogy jelenleg virágkorát éli egy igen érdekes és felül szinte soha nem vizsgált szemlélet, mely szerint a lányok két kezüket összetehetik, ha a fiúk járni szeretnének velük. Tehát hogy egy lány az mindig alap, hogy akar járni egy fiúval és akar kapcsolatot minden jöttment ürgével, ellenben a srácok csak igen különleges lányokkal akarnak járni, kavarni viszont szinte bárkivel.

És miközben értem a kérdés jogosságát értem (annyi igazságalapja ugye van, hogy a srácok valóban kavarnának gyakorlatilag bárkivel), egy dolgot azért vegyünk észre.

A lányoknak ugyanúgy van joguk arra, hogy válogassanak, és ugyanúgy eldönthetik, hogy akarnak e járni valakivel vagy sem. Ne legyen már az az alap, hogy jaj a lány tuti meg akarja fogni a szegény fiút, és ha sikerül neki, akkor összeteheti a két kezét! Mármint, vegyük észre, hogy a lányok sokat adnak bele egy kapcsolatba és számos esetben a fiú ugyanannyira szerencsés és ugyanannyira összeteheti a két kezét, ha a lány hajlandó vele komolyabba belemenni.

Jelenleg ugyanis az van, hogy amikor én nem akarok járni mondjuk a Kopival, akkor lelkiismeret furdalásom lesz, hogy mekkora egy szemét vagyok, de ha a Gergely nem akar járni velem, akkor az a legnagyobb természetességben úgy kezelődik, mint hogy ezért neki nem kell elszámolnia és ne is hozzuk fel.

Na mindegy, akaratlanul is enyhén feminista beütésű mondandóm lényege az, hogy van, hogy a fiú is összeteheti a két kezét, ha egy lány hajlandó többet gondolni bele bármibe és ezt ne feledjük el (még akkor se, ha persze az a legszerencsésebb szituáció, mikor mindketten úgy érzik, megfogták az isten lábát (:))).

Huh. Ez a Boki jó kis egobump hétvége lett basszus. :D

Az elmúlt hétvégék elvadult vaddisznóskodását ellensúlyozandó letértem Anyával meg Apával Bokira és meg kell hogy mondjam, hogy IMÁDOK itt lenni. Nyáron. Nem tudnék most konkrétan olyan helyet képzelni el, ahol szívesebben lennék és ennek csak az egyik oka az, hogy nem kell foglalkoznom a srácokkal (akikkel jelenleg nagyon nincs kedvem foglalkozni).

Az a helyzet, hogy a ’legyen már egy kapcsolatom’ érzésből egyre inkább kezdek átsiklani a ’bizonyítsd csak be, hogy miért pont te’ álláspontba és őszintén szólva nem tudom, mennyire jó ez. És nem tudom, mi kell egy kapcsolat megkezdéséhez, mit kell érezni, mit kell tudni vagy látni vagy merre kell menni. Jelenleg például van két fiú, akik akarnak velem járni és kettő, aki nem és természetesen én azokkal akarnék járni, akik nem akarnak velem járni, de van egy nagyon erős olyan érzésem, hogy ha ők akarnának velem járni, akkor én tuti nem akarnék velük járni. (Mondjuk egy dologban tutibiztos vagyok, ez pedig az, hogy a Dáviddal szívesen szexelnék meg aludnék, that’s all. :D)

Az van, hogy kéne kötnöm egy tonna kompromisszumot (például jó természet VS fel tudok rá nézni és inspirál) de persze a Bence a legjobb példa arra, hogy az idő múlásával mennyire össze tud csiszolódni két ember és mennyire meg tudok szeretni valakit, akire az agyam azonnal tud nyolcvan olyan jellegű kifogást hozni, mint hogy „nem elég ambíciózus”.

De őszintén, nincs kedvem most ezen gondolkodni. Mármint mostanra valahogy eljött az az idő, hogy iszonyú jól érzem magam a bőrömben. Most kezdtem el igazán én önmagam lenni, úgy, ahogy vagyok, ahogy lenni akarok és aki most vagyok, az menő és klassz és szuper. Nincs ASAP szükségem egy fiúra magam mellé. Tudok kapcsolatban lenni, vége a hisztiknek, áldozatot hozok, elköteleződök, hűséges vagyok és szabadságot adok, hogyha valaki megszerez, megkapja mindezeket az extrákat nyilván az alapfelszereltségem mellett. És igenis képes vagyok arra, hogy kapcsolatban legyek és kész vagyok arra, hogy kapcsolatban legyek, de nem szeretném most mindenáron ezt hajkurászni és nem szeretném, hogy azonnal döntenem kelljen, hogy akkor Bence (a másik) vagy Kopi, hanem azt szeretném, hogy ha valamibe belelépek, akkor abban tényleg lássak potenciált és akarjam és érezzem, hogy iszonyú kíváncsi vagyok és izgatott vagyok és legyen hozzá kedvem.

Összefoglalva tehát a helyzet kiváló, ugyanis

1. megvannak a kapcsolatműködtetési skilljeim, amik topos barátnővé tesznek
2. ha valamibe komolyan belekezdek, akkor el tudok benne köteleződni és van az az ember, aki miatt bele akarok lépni egy kapcsolatba (mármint most így konkrétan nincs, de a földön biztos csattog egy-kettő)
3. de jól érzem magam így is, szuper vagyok, sugárzó és boldog és nincs kedvem pasikat kajtatni
4. ezért csak olyanba fogok (végre!!!) belelépni, amibe tényleg bele akarok lépni (és nincs bennem semmi stressz, hogy úristen, csak nehogy még három hétig egyedül legyek)

Jaj amúgy tudjátok, most mihez van tök nagy kedvem? :D

Ahhoz, hogy játsszak. Nagyon nagyon érdekelne egy kis pozitív értelemben vett játék, egy kis huzavona, egy kis stratégiai kalózkodás, egy kis húzdmegereszdmeg, egy kis cicagombolyag pofozgatás, egy kis macskaegérfogócskázás. Tudjátok, amikor sugárzok és ragyogok > megcsillantok egy-két extrát > és aztán kicsit cseszegetem a fiút > és aztán nem történik semmi.

Ahhhh igen, most abszolút ehhez van kedvem. :D

Fúú az a helyzet, hogy iszonyat jól érzem magam és nem tudom, mennyire vagyok okés azzal, hogy ennyire jól érzem magam, sőt azt sem, hogy vajon tényleg jól érzem magam vagy csak azt hiszem, hogy jól érzem magam?

Nagyjából annyi történik, hogy hagyom, hogy sodorjon az élet, suhanok az áramlattal, az egyetlen tanácsadóm a megérzésem, az intuícióm és az, hogy merre érzem a fényeket. Ez alapján a következő dolgok esnek meg velem:

- ilyen mesés szeretetteljes kinyilvánulásos szerelmek. Az a durva bennük, hogy igazak és valódiak és mindegyik más és máshogy tökéletes és szép. Következményük az, hogy tele van az életem szerelemmel, intimitással, gyengédséggel, szex-el, együttalvással, izgalommal, vággyal és szenvedéllyel.

- fantasztikus események és programok. De tényleg, tegnapelőtt például a Corvintető éjszakai mesés hangulatában volt ilyen tetőmozi, ültek az emberek a hatalmas kivetítő előtt és egy fantasztikus film ment a fekete street dance-ről. Aztán tegnap az A38 teraszán volt Random Trip, ami ilyen improvizatív koncert és az is csodálatos volt, Duna, fények, lüktető, élő, mozgó zene és emberek és csodás emberek, akikkel buliztunk. A következmény az, hogy állati jó dolgok történnek velem és borzasztóan élvezem az életet.

Nagyjából úgy tudnám leírni, hogy ezek irányítanak most engem:

- ha jön egy lehetőség, arra igent mondok

- megkérdezem a szívem-lelkem, mihez van kedvem és gondolkodás nélkül megyek abba az irányba. Ha éjszakai biciklizésre visz, akkor oda, ha haza, akkor oda, ha 4 nyugis napra Anyával Bokira, akkor oda, ha a Bencével szerelmeskedni, akkor oda, ha az Áronnal repülőjegyet venni, akkor oda, ha a henteshez ebédelni, akkor oda.

- hallgatok minden megérzésemre, tökéletesen megélem a pillanatot gyakorlatilag az élet 95%-ában.

- egy ilyen furcsa őszinteség-nyitottság-vágy van bennem az élet, az emberek, a világ, a történések iránt. Leginkább kíváncsiság. Valami szörnyen kíváncsi vagyok a tapasztalatokra, az új megélésekre, az élményekre, az újra, a pörgésre, a nyugira, a békére. Konkrétan izgulok, annyira kíváncsi vagyok az életre.

- Egyáltalán nem zavar a bizonytalanság. Ami megdöbbentő, mert régebben mindent megtettem, hogy elkerüljem és most – teljesen nyugodtan fogadom.

Közben amúgy van bennem az egész iránt egy kis kérdőjel is, amit az agyam produkál és amely időnként a sivatagi nap hatásához hasonlóan gyorsan elillanó felhőket képez a fejem fölé, melyek néhány pillanatig a következő buborékban megjelenő szövegeket tartalmazzák:

„Évi, így soha nem lesz komoly kapcsolatod, nem gondolod, hogy abba kéne hagynod ezt a csélcsap vállalhatatlan létformát?” (Az a baj, hogy ha őszinte vagyok, akkor be kell vallanom, hogy nem.)

„Nem hiányzik a kötődés, az intimitás, a közelség, a lassan kialakuló bizalom? A BIZTONSÁG? Ne mondd már, hogy nem hiányzik, hogy valakire számíthass, hogy valakiről tudd, hogy ott lesz, hogy valakivel nyaralást tervezhess együtt, hogy valaki folyamatosan foglalkozzon veled!” (De igen, hiányzik. Napi 10 perc gyászt szoktam tartani kifejezetten e célra. Nem viccelek.)

„Nem kéne a világnak felmutatnod már végre egy felvállalt, elköteleződött, normális, komoly kapcsolatot? Mi volt ez az egész az Ákossal, a Bencével, hogy ne a Pista, Balázs stb.ről ne is beszéljünk? Nem gondolod, hogy ez gáz és végre prezentálnod kéne Apának, a Mamának, az ismerősi körnek, a kollégáidnak egy felvállalható pasit? Nem érzed, hogy kezdesz ciki lenni?” (De igen. De ez nem elég jó indok.)

„Nem gondolod, hogy ebből még nagy baj lesz és kísérteties hasonlóságokat kezd mutatni az életed a szex és new york-kal?” (Fú, de, ez valóban elég komoly aggályom, de nekem ez legalább a lélekről szól.)

Az a helyzet, hogy ez az egész most nagyon nagyon én vagyok, valahogy nagyon nagyon imádom ennek a mostani időszaknak a tapasztalatát és megélését és nem tudom, ez külső megítélés szempontból hogy hangzik, de imádom ezt a flow-t, annál is jobban, mert tudom, hogy

1. villámgyorsan vége lesz meg hogy

2. igazából tökéletesen egyezik az értékeimmel meg mert

3. konkrétan NINCS benne konfliktus és

4. a fájdalmakat az előző idézőjelek között érzékeltettem. Ezen kívül

5. ilyen sose volt még nekem és nem is lehet és végül, de nem utolsósorban

6. tökéletesen bízom a megérzéseimben, a szakaszérzékelésemben és tudom, hogy abban a szent pillanatban, amint változik az út, meg fogom érezni és változtatok a vitorlabeállításon oszt csá.

én bízom az életben nagyon de felelőtlen nem vagyok annyira így hát ha valaki mögé tuti nem ülnék fel a motorra akkor vagy komoly trust issueim vannak (vannak, de megtartom őket*) vagy azzal az emberrel gondok vannak -

* az a különbség, hogy

Bízom ezekben:

- az életben (magical)

- abban, hogy nagyszerű emberekkel találkozom (mondjuk megyek telekocsival)

- abban, hogy pont az történik velem, aminek történnie kell (nyitottan állok mindenkihez)

- annak, hogy a szerencse lelkiállapot és gondolkodás kérdése (van, ami benne van a világomban és van ami nincs)

- abban, hogy meg tudom védeni magam a szellemem erejével

És nem bízom ezekben:

- a felelőtlen emberek vezetésében

- a legtöbb férfi gyakorlati kompetenciáiban (útkeresés, biztonság, barkácsolás, házimunka, elektronika)

Igen, asszem inkább trust issue-zal állunk szemben, magamban ugyanis tökéletesen megbízom, és abban is, ahogy mások viselkednek velem (de ugye ennek csak az az oka, hogy itt nem látok elkülönülést, az ott én vagyok), de hogy valakire valamit rábízzak (a kontroll elengedésével), na azt már ki kell érdemelni. Ez meg néha sikerül valakinek tíz perc alatt és néha évtizedek alatt sem. 

Még nem döntöttem el, megtartom e a második körös bizalmatlanságom, de lehet kuka lesz.

Vagy nem.

A spontaneitás által végül az egekbe szárnyaltam az elmúlt 20 órában, ugyanis sikerült újabb remek időeredményt produkálnom a when was the last time you did something for the first time állandó kérdőívem számára (az első, tökéletesen egyedül töltött este a magikben); Edemmel megpróbáltunk betörni Edem barátnőjéhez, ráadásul kulccsal (belegondolva ilyet se csináltam még soha); jelenleg pedig a balatonra készülődés címen a főnököm feleségének a blogját olvasgatom netto laza 2 órája. 

Az van, hogy most épp meg vagyok hízva. Konkrétan 5 kilóval több vagyok (61 brrr), mint amennyi szoktam lenni és amennyinek lennem kéne (56).

(Ezt rettentő bevallani.)

(A megtévesztő introval ellentétben ez nem egy fogyókúrás post lesz.)

Jöttem szépen a kis biciklimmel és azon járt az agyam, hogy brr grr, kövér vagyok, így TUTI nem tetszek senkinek, magamnak se, másnak se. És akkor az jutott eszembe, hogy "most tényleg? Képes vagyok halál komolyan azt gondolni, hogy azért, mert nem vagyok szupervékony, ezért mindenki messziről elkerül majd?! És az x, y, z, k?" - és konstatáltam magamban, hogy igen, nem vagyok teljesen tökéletes, nem vagyok teljesen kész, nem vagyok teljesen kerek. Testileg is így van, meg lelkileg is így van.

De a helyzet az, hogy lehet, hogy 2 hónap múlva 54 kiló leszek és ezenkívül nagyon harmonikus sugárzó rendben lévő kis manó, de akkor is lesz egy csomó dolog, amiben még mindig nem leszek kész.

Szóval arra jutottam kapaszkodnitessék, hogy nem kell kész lennem ahhoz, hogy kész legyek. Hogy caplatok egy úton előre és abszolúte tökéletesek vagyunk a jelen pillanat adott tökéletességében így, ahogy vagyunk, én meg mindenki. Hogy az az igazság, hogy kész vagyok. Ironikus módon nem azért lettem kész, mert kész lettem, hanem mert rádöbbentem, hogy nem szükséges késznek lennem ahhoz, hogy kész legyek.

Így hát.

Kedves Világegyetem! Arra gondoltam, hogy akkor így szándékozok megtapasztalni egy kapcsolatot, dobhatod dankesehr köszipuszi. :)

Mostanában annyira nehezen állok ellen a spontán kalandok csábító kísértésének. Majdnem úgy vagyok velük, mint micimackó a mézescsuprok hívó szavával.

De, ma asszem sikerült. :D

1. Az emberek jellemével kapcsolatos intuíció. Mármint az, hogy annyira erősen érzem, hogy ki milyen ember, hogy néhány pillanat, perc vagy óra múltán lesz egy csalhatatlan belső érzésem róla, ami amúgy nem egy tudatos ítélet vagy egy pozitív-negatív pólusokkal telített értékelés, hanem sokkal inkább egy belső megérzés, amit szavakkal nem is fogalmazok meg többnyire.

2. Az írás.

3. A formák adott struktúrában való szépséges megjelenítése, ami manapság a design egyik oldalát jelenti.

4. Az energiahálóm. Mármint hogy így nagy meg sok meg erős, másokra ható és erőteljes. 

// ez egy to be continued post, mert nem is olyan könnyű erre rájönni //

Szóljatok már légyszi, ha láttok valahol egy lila elefánt alakú csokitortát, mert én egész pontosan azt keresem.

Lássuk hát az elmúlt hónapok izgalmas történéseit, most új szempontból áttekintve. A következő érdekfeszítő élményekkel gazdagítottam tapasztalataimat:

1. "én biza most tökéletesen önfejlesztek, személyiségfejlesztek, összerakom magam fullosra és majd jön a nagy ő, de ezzel most ne foglalkozzunk, egyelőre nehogy jöjjön, amúgy nem vagyok százas úgyse" (Visszafogott Önfejlesztés)

2. "jézusom, kapcsolatfüggő vagyok, sose lesz pasim, kell nekem valaki, tudom, hogy nem kéne keresnem, dehát én így nem vagyok százas!" (Bevallott Pánik)

3. "leszarom a pusholást, a pillanatnak élek, összekavarok minden szembejövővel, faszságokat csinálok, nyár van" (Elvonási Tünetek Okozta Kavarás)

4. "ó máj, rémesen érzem magam, hogy csinálhattam ilyeneket, a végén csak nem ki fogok égni?! ráadásul basszus, még MINDIG nem vagyok százas, nem hiszem el, ki kéne ebrudálnom magam az országból!!" (Visszaesés Miatti Bűnbánat)

Ahogy Juli tökéletesen megfogalmazta, pontosan úgy viselkedek, mint aki azt mondja "mostantól nem eszek csokitortát" - ez megy is neki egy darabig, majd utána betéved egy cukrászdába és konkrétan minden szembejövő sütit felfal válogatás nélkül. 

De ami az egészből a lényeg, az az, hogy halálosan fölösleges most megint elkezdenem pusholnom magam. A következmények talán nem a legszerencsésebbek, de alapvetően az, hogy nem pusholtam magam az elmúlt időszakban, az teljesen jó döntés volt és úgyis azt fogom csinálni, amit őszintén akarok, nem? De. Akkor meg? Ha nem vágyom arra, hogy összekavarjak még 50 emberrel, akkor nem fogok. Ha majd rendben akarok lenni, akkor rendben leszek. Miért sürgetem magam összevissza? Mit kell mindent folyamatosan megítélni? Irányt szabni? Kontrollálni? Helyre rakni? Miért nem vagyok képes bízni abban, hogy egyszerűen a legjobb döntéseket hozom, amik az adott pillanatban tökéletesen szükségesek? Miért nem hiszem el, hogy bízhatok a megérzésemben, az intuíciómban, az irányérzékemben, miért kell magamat megítélnem, pofozgatnom, terelgetnem, mint egy rossz gyereket, aki azonnal faszságot fog csinálni, amint nem állok mögötte egy hatalmas bunkósbottal? Miért nem vagyok képes hinni magamban? 

És miért nem vagyok képes felfogni, hogy mindent, de mindent, de mindent megélek a világon úgyis? Nincs tapasztalat, ami kívül esik a kereteimen? Olyan, mintha egy hatalmas kört mennék és egy icikepicike szeletet látok belőle ebben az életben csak, de azon stresszelek, hogy a következő egy méteren úristenmindenképp a legjobbal találkozzak. 

Hülyeség. Az élet végtelen, a lelkem határtalan, örökkévaló és szabad, ez vagyok én, bízzak magamban, bízzak a lelkemben, bízzak a döntéseimben, a megérzéseimben, bízzak benne, hogy amerre fordulok, ott kaland, szeretet, öröm vár, éljem az életet szenvedéllyel, szeressek másokat, legyenek körülöttem csillogó szemek és mással ne foglalkozzak. A lényeg, hogy csillogjon a szemem és csillogjon a körülöttem élők szeme és nincs más irányvonal, ez az út. 

Ha nem lennék ilyen felelőtlen és lanyha erkölcsű, biztos lelkiismeretfurdalásom lenne mostanában szinte nonstop, de hála az égnek az vagyok. Ez annál is jobb, mert akkor még a kisugárzásomon is meglátszana basszus.

Konkrétan csak ahhoz van kedvem, hogy hazamenjek és végre blogot írjak a szépséges, gyors és okos gépemen csinos billentyűzettel, ám ehelyett arra fanyalodok, hogy a benti buta, lassú és csúnya gépemen arról írjak, hogy írni szeretnék, de nem itt.

Hah, egy drámai sóhaj ide illenék. :D

"Húúú, húúú; nyüi, húúú, uüi, üi, szólt a duda, egyre fokozva a kapitány amúgy is kellemes várakozását, hogy most már biztos, hogy bármelyik pillanatban abba fogja hagyni."

Na most az van, hogy egyszerűen annyira hiányzik egy kapcsolat, a törődés, gyengédség, figyelem, szeretet, intimitás, hogy konkrétan azt csinálom, hogy ha berúgok, akkor felhívom a bencét. És találkozok és beszélek vele. Nem történik közöttünk semmi. 

A látszat ellenére ez nem azért van, mert össze akarnék jönni vele újra. Sőt, pont azért őt hívom fel, mert tudom, hogy vele úgy kaphatok egy szeletet a hőn áhított boyfriend experience-ből, hogy nem kell, hogy semmi se történjen  és pusztán az, hogy beszélgetünk egymással, visszaad valamennyit az élményből, tökéletes biztonsággal, mert tudom, hogy ha nem akarom, nem fog kikezdeni velem és nem akar tőlem semmit sem. 

Így igazából nem tudom eldönteni, hogy sajnáljam a kicsi gyermeki énemet vagy dühös legyek magamra. 

Asszem inkább sajnálom. Szegény annyira cuki, ahogy ilyen kétségbeesett gyermeki próbálkozással igyekszik egy icipici kapcsolatélményt szerezni. 

Az egészben persze az a vicces, hogy tutifix nem lesz senki az életemben, amíg így érzek.

Na az elmúlt napokban egyébként szerintem egész jól teljesítem a Kapcsolat Utáni Vágyódás szakaszt és igazából nem is szeretnék most semmilyen értékítéletet mondani arról, hogy ez jó vagy rossz, hasznos vagy fölösleges, egyszerűen ez a szakasz van, ezt kell megélnem, ebbe kell beleraknom magam teljesen és ezt egyébként most még jól is csinálom. :D

Kíváncsi vagyok, mások mennyire állnak kapcsolatban a bölcs szellemükkel vagy lelkükkel vagy nemtom, mi ennek a neve. Mármint hogy ez a belső hang dolog hogy működik a többi embereknek, mert általában senki sem érti, amikor erről beszélek, ezért lehet, hogy nekik ilyen nincs.

De szóval az, hogy amikor néha nagyon elmerülök a drámában, akkor belenézek a tükörbe és képes vagyok totál kétségbeesett fejjel, amit esetenként hatalmas krokodilkönnyekkel egészítek ki, közölni tökéletes őszinteséggel és komolysággal valami olyasmit, ami a lelkem legmélyének a fájdalma és kimondva ugyan nevetségesen hangzik, belül azonban véresen komolyan ezt érzem, mint például "engem senki sem akar és ez nyilvánvalóan csak azért van, mert nem elég jó a seggem". 

És bizonyos pillanatokban ilyenkor visszanézek magamra, megváltozik a tekintetem, bölcs lesz, mély, olyan, mint egy tengerszem és megnyugtató és békés hangon, általában enyhe kinevetéssel és öniróniával, néha lebaszással társítva ez a bölcs bennem élő szellem közöl valami olyasmit, mint például "igen, persze. Azt tehát felvállalod, hogy az a te felelősséged, hogy barcelonában ellopták a táskádat, viszont az, hogy xy visszautasított, ahhoz semmi közöd, ugye? Drága nyuszikám, ez a világ pontosan azokkal a szinkronisztikus egybeesésekkel van teletűzdelve, amik veled állnak tökéletes harmóniában, miből gondolod, hogy pont ez a helyzet lenne kivétel alóla?"

És bemm, a bennem élő gyermeki / földi / emberi én nyel egyet, néz egy nagyot és megérti és megnyugszik. 

Szóval ez egy hasznos és szörnyen pozitív dolog és egyértelműen tudom, hogy jó, csak sajnos túl erős hasonlóságot mutat a skizofréniával illetve Gollam személyiségváltásaival ahhoz, hogy túlzott reklámot csapjak körülötte. :D

Az mekkora szívás már, hogy ha kiderülne, hogy terhes vagyok, akkor biztos az lenne a reakcióm, hogy

a, iszok - mert akár örülök neki, akár nem, tutira sokkot kaptam - és

b, rágyújtok - mert ez mindenképp nagy érzelmi megrázkódtatás -, de pont ez az a két dolog, amit abszolút nem csinálhat az ember.

Célszerű tehát minél hamarabb elkezdeni valamilyen normálisabb módon kezelni életem stressz / izgalom / felforgatás helyzeteit. 

Valószínű. :D

Aucs jaj jaj. Most épp úgy hiányzik egy srác, egy kapcsolat. Tökre vágyom arra, hogy valakihez hozzábújjak, hogy valaki írjon nekem, hogy valaki törődjön velem, hogy valaki szeressen meg megszeretgessen, annyira szeretnék szexelni egy olyan igazán jót, egy olyan bensőségeset, egy olyan intim szeretetteljeset. Konkrétan olyan szexben, ami ezt megközelíti valamennyire, cirka három hónapja nem volt lehetőségem részt venni, de igazán ilyenben meg vagy egy éve és jelenleg szörnyen kedvem lenne hozzá, de nem akárkivel, hanem valaki jelentőségteljessel. Egy elköteleződött kapcsolatra vágyom, valakire, akivel felvállaljuk egymást, akivel összetartozunk, aki hozzám tartozik és hozzá tartozom és nem csak valami random szar, mint az elmúlt két pasim. 

Ez persze tökéletesen normális és rendben van, hiszen épp erről van szó, hogy nem érzem magam teljesnek és egésznek, úgy érzem, mindenkinél kevesebb vagyok, akinek van kapcsolata és ezt baromira át kell élnem és meg kell élnem és meg kell tapasztalnom és be kell fogadnom ahhoz, hogy aztán ne így érezzek. 

Jelenleg tehát aktívan szenvedek azon, hogy milyen kevésnek, kicsinek, jelentéktelennek, szarnak, rottyantnak, aprócskapicikének és nyominak érzem magam abból az okból kifolyólag, hogy nincs egy nyamvadt párkapcsolatom már 2 hónapja. Na tessék, nekem még egy rossz kapcsolatra sem telik, nekem még egy gáz, szenvedésekkel teli, szörnyűséges viszonyra sem futja, nekem még egy fuckbody-m sincs, nekem még egy hülye pasim sincs, aki miatt szenvedhetnék, aki miatt szar lehetne, nekem még egy vonzerő sincs, nekem még egy kisugárzásom sincs, nekem még egy biciklim sincs (ja de az van), engem még az egyetlen fellelhető normális pasi sem akart, nyamnyamnyum pfhh krrráááá aucs grrr brmprmdrm. 

Namégegykicsit ilyet. :D

Ma egy ilyen csodálatosan chill munkanap van, az a fajta, amikor annyira örülök annak, hogy valamit befejeztem, hogy hiába lenne még sok-sok dolgom, abszolút nem foglalkozom vele, ehelyett gondolkozom, olvasgatok és a lelkem meg a világ szeretik egymást. Egyébként kánikula van, meseszép fantasztikum, 40 fok, dögmeleg, egyszerűen csudicsodálatos, imádom.

Szóval az érzés.

Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi a Gergelyből, viszont az érzés, ami vele kapcsolatban volt, az úristen de fantasztikus volt. A Sandi elképzelésével ellentétben nem azért, mert szerelmes vagyok belé*, hanem azért, mert amikor belegondoltam abba, hogy lehetne köztünk valami, a következő álláspontokat figyeltem meg magamnál:

"Wow. Izgalmas lenne."

"Úristen, ebben van potenciál, de még mennyi. Benne is és kettőnkben is."

"Szerencsés vagyok, ha lesz ebből valami."

"Látom magam előtt az egészet, látom a lehetőséget, látom, hogy mi hozható ki belőle - és ha lesz belőle valami, akkor abba izgatottan és lelkesen megyek bele, van energiám és kedvem és lelkesedésem belemenni és szuper lesz."

Na és értitek, mi ez? Nem az benne a lényeg, hogy hú, akkor mi lett vagy lesz a végeredmény, hanem az, hogy én hogy állok hozzá. Lelkesedés, izgalom, tettvágy, szenvedély, az élet imádata. Annyira rég éreztem ezt egy kapcsolat előtt, konkrétan az Ákos legelején éreztem magam így és ez nem annak szól, hogy a Gergely ilyenolyan klassz pasi (persze, az, de nem ezért van és nem ez a lényeg), hanem az, hogy már majdnem kész vagyok. Nem azért érzem így magam, mert a személy ezt váltja ki belőlem, hanem azért, mert már képes vagyok így érezni. Ugyanez a csávó augusztusban semmi ilyesmit nem váltott volna ki és most a Bence simán ilyesmit váltana ki. Hogy igazából ez a dolog pont az, amire februárban TOTÁL nem voltam képes, hogy valakit önmagában önmagáért szeressek, "függetlenül a baráti körétől, farokméretétől, csókolózási skilljeitől, kalandvágya fokától, lustaságfokmérőjétől, beszélgetési hajlandóságától, kigyúrtságától és attól, hogy jó hallgatóság e vagy sem".  És mostmár ez megy, megőrülök, mennyire izgalmas és mennyire csodálatos, fantasztikum boldogság. Már nagyon nagyon közel vagyok valamihez és annyira izgalmas, majdnem úgy érzem magam, mintha a Seychelles-szigeteken lennék.

* Viszont a Világba meg magamba kezdek valami elképesztően szerelmes lenni. Tudom, hogy furán hangzik. De jónak érzem mégis nagyon.

Hajjaj jézusom, mi esett itt meg. Összekavartam a Gergellyel. Aztán rájöttem, hogy milyen szuper srác és talán többet is akarnék tőle? Aztán rájöttem, hogy ez gyakorlatilag tökmindegy, mert szerintem ő viszont nem*. De az a fura, hogy szuper volt mellette lenni, szuper volt valaki mellett lenni, miközben tudtam, hogy ebből valószínűleg nem lesz semmi, abban a pár órában abszolút belé voltam szerelmes és nagyon tudtam élvezni a pillanatot. 

Emellett az van még, hogy nyár van és a nyár csodálatos. Mesés fantasztikus nagyszerű idilli szépséges. Itthon chillelni egy forró nap reggelén, nincs is annál jobb. Talán csak a balatonparton a félárnyékban napozni, miközben fúj a szél és mellettem van a természet, a tó, a madarak, a fák, a zöld, a kék. 

És azt találtam ki még ezenkívül, hogy összehozom a kellemeset a hasznossal és 30 napon keresztül futni fogok mostantól. Holnap kezdem. 

*Sorolom az okokat.

1. Visszafogott voltam, szerintem nem top formában a majdnemszexet tekintve.

2. Nem vagyok elég vékony és tökéletes kívülről neki.

3. Nem varázsoltam el.

4. Úgy hív, hogy Lenke. Ha fiú lennék, sose járnék egy Lenke nevű illetővel.

Most ez az első postom, amit az új laptopomon írok, ami nagy, szép és okos és én vettem teljes egészében magamnak, mit szóltok. 

Na amúgy ugyanaz van, mint eddig vagyis ami egy hete is. Boldogan szenvedek.

Azt álmodtam kedd éjjel, hogy valaki beletűzött a karomba, mintha tűzőgéppel csinálták volna, csak épp ez nem egy egyenes vonalat hagyott, hanem egy kör alakú, furcsa mintát. És elkezdtem nagyon rosszul lenni, kihullott a fél hajam, és mondtam Anyáéknak, hogy rosszul vagyok. Azt mondták, elvisznek orvoshoz, mondtam oké, de valahogy nem rögtön indultunk és addig én ugyanúgy rosszul voltam és ahogy néztem a karomat, láttam, hogy az alkarom belső feléből kis tüskék állnak ki agy ilyen drót-fém cuccok és elkezdtem kihúzkodni őket. Érdekes módon ahogy kihúztam őket, az nem fájt, de utána jobb lett és a kihúzott kis bizbaszok nem olyan merevek voltak, mint a drót meg a fém, hanem ilyen puha hajlékonyak és eldobtam őket. Aztán egyszer csak az egyikkel együtt kijött egy hatalmas fém kéz, karmokkal is az alkaromból és akkor láttam, hogy ja, ez volt a baj és eldobtam és meggyógyultam. Aztán csomó más dolog is történt, asszem összejöttem a Balázzsal vagy ilyesmi, de az álom nagyon megragadott és bennem maradt és megrázott egyébként. Olyannyira, hogy másnap egy csillió embernek elmeséltem, mert kb ezt hajnali 4kor álmodtam és utána még aludtam ugyan, de egész végig ezen gondolkoztam. 

Aztán Anya azt mondta, ez az álom teljesen egybecseng azzal, amit múlt hétvégén átéltem, hogy minden szeméttől megszabadulok és én tudom csak magamat egyedül meggyógyítani. És azt hiszem, tényleg így van, de akkor vajon van még valami hatalmas dolog, amit egyszer csak kihúzok majd a lelkemből? Vagy ez volt az? 

És egyébként azt nem értem még, hogy miért volt ez ennyire nagy hatással rám, miért kellett elmondanom mindenkinek és miért éltem meg ilyen rosszul? Mert végül is ez egy jó álom, de mégis félelmetes volt és persze az is lehet, hogy szimplán csak elraboltak az ufok és a lelkemnek semmi köze ehhez most. (Mondjuk kizárt, hogy a lelkemnek bármihez is ne legyen köze.)

Na mindegy, egy dolgot tutira tudok és ez szerencsére ismételten csak a next step, azaz hogy most mi a teendő, ez pedig nem más jelenleg kéremszépen, mint a világ minden szerencsétlenjének, ismertjének, ismeretlenjének a látása. 

- s amint a papírpohár oldalához
odakoppant tompán a halk kanál,
eszébe ötlött, hogy az ő korában
egy rendes költő meg van halva már, -

Rájöttem tehát erre a 2% (vagy 23%) dologra és a tudás tökéletesen felszabadított. 

Szóval a lényeg igazából annyi, hogy

1. a személyiségem, a létem a következőképp áll össze.

- Van egy belső képem és rezgésem és énem, ami valahogy rezeg, ami összeáll egy csomó dologból és leginkább arra ad egy belső jelzést, hogy hogyan érzem magam a bőrömben. Meghatározza, mennyire vagyok harmonikus, kerek, kiegyensúlyozott, rendbenlevő, energikus - belül.

- Ez a belső rezgésmintám meghatározza a külvilág fele történő nagyon nagyon erőteljes kisugárzásomat. Tetszik, nem tetszik, olyan személyiség vagyok, akinek a kisugárzása szupererősen halad minden felé, mindenkit elér, mindenki azonnal megérzi és mindenkit befolyásol. Iszonyat mennyiségű energiát közvetítek kifele, nagyon erősen hatással vagyok a környezetemre, ha jó kedvem van, felragyog a világ, de ha rosszkedvem van, uyganúgy mindenkit elérek vele és ezt tudom is, és ez felelősség is: hogy az energiák, amiket a világba küldök, pozitívak legyenek és fényt vigyenek az emberek életébe. 

- Namost az a gond, hogy ha a belső rezgésemben van valami disszonancia, zavar vagy probléma, akkor az a kisugárzásomba azonnal átmegy és mindenki érzi. Aki meg egy picit jobban ismer, az meg pláne. De a kérdés itt is csak a tudatosság, mindenkihez elér és mindenkit befolyásol, csak nem mindenki fogalmazza meg nekem vagy magának. 

2. Konkrétan 13 éves korom óta van egy része a belső énképemnek, ami valami elképesztő függő viszonyban van az épp aktuális pasimmal. Vagyis nem is pont az benne a lényeg, hogy ki az, mit mond, hogy viselkedik és milyen a kapcsolat - összevissz annyiról van szó, hogy az énképemnek van egy területe, ami konkrétan annyiból áll, hogy "van egy pasi, akire én gondolok, ő meg gondol rám, én hozzá tartozom, ő hozzám tartozik, fontosak vagyunk egymásnak, szeretjük egymást" vagy más szavakkal "kapcsolatban vagyok". És azzal alapvetően nem lenne baj, hogy én egy ellenkező nemmel kapcsolatban társas lényként definiálom magam - a gond abból van, hogy elképesztő függőséget alakítottam ki egy külső tényezővel szemben, tehát hogy nem belülről vagy releváns visszajelzésekből fakad a saját magamról szóló gondolatok egy része, hanem egy objektív külső tényezőből. Az a gond, hogy függőség alakult ki bennem egy olyan dolog iránt, ami nem szolgál engem és ami hátralök. A függőséget sikerült egy évtizeden keresztül folyamatosan fenntartanom és ezért egy erőteljes pillérré vált az énmeghatározásomban és most, hogy nincs, teljesen elkezdett omladozó, rogyadozó és földrengéssújtotta övezetté válni a saját énképem. Tök normális, itt a hiba, ez a nehézség, íme a 2 (vagy 23) százalék, aminek a hatását mindenki érzi rajtam, a családomtól a Bencén/Ákoson át az Edem-Sandi-Petiig.

3. A feladat tehát a személyiségem határainak a kitágítása. Van egy terület, amit eddig mindig másra bíztam, amit a Pasinak kellett kitölteni: a feladat abból áll, és úgy kell kereknek lennem, hogy ezt most én saját magam töltöm ki, felszámolva a függőségi viszonyt és egyéni individuumként válva teljessé, hogy ezzel is többet tudjak adni a körülöttem élőknek. 

Ez egy nagyon nagy és erőteljes személyiségkrízis. Szögezzük le. (Olléé, azokat szeretjük! :D) Viszont, ebben van valami elképesztően izgalmas dolog: olyan területeket fedezhetek fel, olyan szinten válhatok többé, erősebbé, nagyobb energiát adóvá, amire 10 éves korom óta nem volt lehetőségem! Ez most egy olyan szinten új dolog és annyival lehetek több és olyan helyre építkezhetek és úgy terjeszthetem ki a saját énfelfogásomat és önmagamat, hogy az hihetetlenül erőt adóvá, stabillá, harmonikussá, boldoggá, szeretettelivé, békéssé és pozitívvá tehet engem a jövőben! Fantasztikus, csodálatos, egyszerűen mesés, csodaszerű lehetőség ez itt most az életemben! Elképesztően boldog és hálás vagyok érte. :)

Most mindjárt leírom, miért volt a tegnapi nap életem egyik legfantasztikusabb napja, de előtte van pár minicsoda, amiért hálát szeretnék adni.

1. A tiszta és igaz belső megérzéseimért. Kb egy hete részegen majdnem felhívtam a Bencét, hogy találkozzunk, persze a józan eszem 80 km-rel arrébbról gyorsan visszasprintelt és megállított, de milyen tökéletesen és gyönyörűen működtek már az ösztöneim már akkor is! Tudtam, éreztem, hogy valamiért találkoznom kell vele. Valami elképesztően csodálatos, hogy mindig azt teszem és az történik, aminek történnie kell. 

2. A mozaikért, ami szép lassan kezd összeállni, az útért, amire szép lassan kezdek visszatekinteni.

Az elmúlt két hónapban olyan volt, mintha egy kurva nagy mocsáresőerdőn vágnám át magam egy batár nagy bozótvágóval. Nem láttam SEMMIT, csak azt tudtam, hogy mennem kell előre és tudtam, hogy mi a következő jó lépés, de nem tudtam, miért és hogyan és nehéz volt. Mégsem szálltam ki és mégis bíztam a megérzéseimben és millió apró kis lépést tettem meg:

• Összegeztem a kapcsolataimat az exeimmel és lezártam és elengedtem őket. Összeállítottam őket egy nagy képpé.
• Nem jöttem össze a Matyival.
• Nem jöttem össze a Darioval.
• Rájöttem, hogy saját magammal kell jóban lennem.
• Bíztam abban a megérzésemben, hogy egyedül kell most lennem.
• Rájöttem, hogy nem külső irányokból és tevékenységektől leszek jobban (még a meditációtól sem).
• Megállapítottam, hogy megtanultam a leckét: tudok párkapcsolatot működtetni.
• Erősen igyekeztem nem pusholni magam.
• Szembenéztem azzal, hogy igen, kapcsolatfüggő vagyok. (Aztán megértettem, mit is jelent ez.)
• Túlléptem az Ákoson (véglegesen).
• Rájöttem, hogy mennyire bíznom kell a szakaszérzékelésemben, és hogy a Bencének is pont akkor lett vége, amikor megjósoltam.
• Elkezdtem testileg-lelkileg is építkezni. Fodrász, fehérnemű, sport, kozmetikus, istennyila. 

Ezek mind-mind olyan lépések voltak, amik éreztem, hogy jófele visznek, de semmi igazi hasznukat nem láttam. Csoda boldogság öröm szeretet béke, hogy hallgattam magamra bennük mégis, mert elvezettek ide. 

3. A Bence szerepéért az életemben úgy amblokk. Hogy mindig azt tette, amit tennie kellett. Vágyott rám, keresett, küzdött értem, mellettem állt, elköteleződött, végig ott volt, kitartott, megint küzdött értem, szerethettem, elengedett, túllépett rajtam. Mindig-mindig pontosan azt tette, amit tennie kellett, valami gyönyörű intuícióval és beleérzéssel. Így tudom, hogy valószínűleg nem fogom tudni rendesen kifejezni és megköszönni ezt ebben az életben, de ha találkozunk egy másik dimenzióban, akkor nagyon nagyon szeretettel fogom körbelélektáncolni ezért. 

Egyébként úgy érzem magam, mint a Kis Herceg hülye hiú rózsája. Hogy így készülődök. De szó szerint, testileg-lelkileg. Időt szánok a minőségi egyedüllétre. Olvasok. Gondolkozom a karrierfolyásomon. Új laptopot veszek. Új fehérneműt, fürdőruhát, mindenféle kozmetikai kelléket. Elmegyek fodrászhoz, futok, sportolok, inspirálódok. Lassan, nagyon lassan.

Közben pedig van bennem egy belső idegesítő szamár, aki folyamatosan azt szajkózza, hogy "ott vagyunk már?!", én meg magamba nézek és azt mondom, hogy nem. Far far away, oda megyünk, ez messze van. Közben folyton vizsgálom magam, hogy vajon azért mondom e ezt, mert félek attól, hogy ha egyszer azt mondom, na most, akkor nem lesz semmi, és bolondot csinálok magamból. De nem, de nem, de nem. Mert persze, vannak kételyeim, meg kicsit félek is, de alapvetően tudom, hogy bármi menni fog, amit kitalálok. 

Csak addig vannak lépések. Egy pár.

Mostanság ilyesmikre kezdek vágyni, valahol igazán mélyen.

Hogy új fehérneműket vegyek. (Pipa.)

Hogy elmenjek fodrászhoz.

Hogy elmenjek kozmetikushoz.

Hogy befessem a hajam.

Hogy tanuljak dizájnt.

Hogy elmenjek bicajjal a rómaipartra. (Igaz, most el van öntve.)

Hogy legyen kedvem azokhoz a vicces programokhoz, amiket eddig a We Love Bpen reklámozgattam. 

Hogy legyen kedvem sárkányhajó edzéshez. Meg futni.

Hogy vegyek egy új laptopot, ami működik is. 

Úgy összességében, kicsit szeretném, ha szeretnék élni, de nem szeretnék. Mármint nincs semmi nagy vész vagy ilyesmi, de nekem nem annyira van kedvem a világhoz most így még, és miközben kívülről vagy a naptáramból ez nem is feltétlenül látszik, én iszonyat érzem. Pusztán csak azt, hogy nem ragyogok. És nem tudom, mit kéne csinálnom, hogy ez ne így legyen, ezért elfogadom a szitut. Most nem ragyogunk. Én vagyok a nem ragyogás is, tök rendben van.

Hú, várjunk csak, lehet, hogy az egyedüllét a ludas. Mostanában tök kevés időm jutott esténként ilyen quality free time-ra magammal - és mostanában alatt az elmúlt háromnegyed évet értem - , mert ha itthon voltam egyedül, akkor szinte mindig filmet néztem meg aludtam. A dolgozás már megy a magikben - ha nagyon kell -, de quality free time-ot nem magammal töltök - helyette abszolút quality time-ot töltök a magik lakókkal. És azért megyek haza hétvégenként, hogy akkor azt csináljam, de leginkább a szlatinában sem csinálom. 

Nnna. Quality alone time szükséges a magikben így első lépésként. Kezdjük el. 

Ja amúgy még egy tök fontos dolgon gondolkodtam az elmúlt napokban, ez pedig nem más, mint.

Nézzük csak meg reálisan, mekkora az esélye annak, hogy sokáig egyedül legyek vagy hogy ne találjak olyasvalakit, aki tökéletes párom. Az esély abszolút nulla, ugyanis vegyük mondjuk Kate Middleton-t: ha nem találkozik Vilmos herceggel, vajon egyedül maradt volna? Nem, mert Kate egy catch. Ugyanez a helyzet Rory-val meg néhány ismerősömmel a való életből is - és az a helyzet, hogy én ugyanigy főnyeremény kategória vagyok, látjátok mennyit kellett küzdenem már ezért a másfél hónap egyedüllétért is. 

Aztán meg összejövök hamarosan életem szerelmével, és nagyszerű lesz, de addig nagyon is élvezhetném az életet szerintem és a szabadságot, a felelőtlenséget, az önfeledtséget. Mert sose lesz többet ilyen az életben, csak mondom. Sose lesz többet olyan, hogy csak én legyek faktor az életemben, senki más. Lesz Ő, család, gyerekek, móka, szeretet, most van utoljára konkrétan, hogy senki sincs az életemben, aki igazán döntési tényező lenne mondjuk egy egyhónapos túrázásnál. Mielőtt szembejön a Fiú, addig egy pár dolgot tuti meg kéne csinálnom: szép fehérneműket vennem, megszeretnem futni és ha megérzéseimmel ellentétben mégse nyáron futnánk össze, akkor elmegyek szeptemberben az El Caminora. Hell yeah I will. 

Amúgy a szakaszérzékelős dologban az a fura, hogy néha én magam hülyének nézem magamat, amiért képes voltam fontos potenciális esélyeket offolni intuitív megérzéseim miatt - amik amúgy egész durva dolgokat közölnek, olyanokat, mint hogy még mindig nem vagyok kész, de még kb. 2 dolgot kell megcsinálnom, hogy kész legyek (sajnos fogalmam sincs, mi az a 2 dolog) legalább arra, hogy kimondjam, hogy kész vagyok. Ezzel néha saját magamat kergetem az őrületbe, de akkor is, kikerülhetetlen és eltéveszthetetlen ösztönről beszélünk, mint mikor érzed a vihar szelét a bőrödön.

És eszembe jutott, hogy a Bencével kapcsolatban egész októbertől kezdve egy hihetetlenül erős érzésem volt, hogy ennek a kapcsolatnak tavaszig, március-áprilisig van kifutása. Ezt így éreztem akkor is, mikor ősszel szerettem és akkor is, mikor januárban szakítottam vele, sőt meg is lepődtem, hogy nahát, hogyhogy hamarabb lett vége, mint hittem. 

Aztán mikor volt az a pont, mikor az egésznek vége lett? 

Április 1 nemhivatalosan, április közepe hivatalosan. 

Az a helyzet, hogy miközben minden ismerősöm kattog, mert szexhiánya van (és ezért random szexelnek emberekkel), nekem egyáltalán nem szexhiányom van, hanem kapcsolathiányom van, de nagyon. De tényleg, manapság az egyik legcikibb dolog ezt bevallani, rengeteg negatív prekoncepció kötődik hozzá, meg amúgy is, erős, független, pozitív személyiségek vagyunk, még hogy társ lenne szükséges a boldogsághoz, de asszem jobb lesz, ha bevallom, hogy nekem épp szörnyen hiányzik egy kapcsolat és egy részem igenis egy kapcsolat alapján definiálja magát. Vagyis, én kapcsolatban szeretek lenni és szinte tuti, hogy mostanra már jó is vagyok benne.

Szeretem egy kapcsolatban, hogy biztonságtudatot ad, hogy van mellettem valaki, aki folyamatosan törődik velem és foglalkozik velem, gondol rám és én vagyok neki a legfontosabb. Szeretem, hogy valakivel aludhatok, hogy összebújhatok vele álmomban. Szeretek sportolni a barátommal, szeretek aktív és izgalmas programokat csinálni vele, jobban, mint mással. Szeretem, hogy valakihez tartozom, hogy valaki kitölti a fejemet, szeretek szerelmeskedni, szeretem azt az intim-közeli viszonyt, ami csak egy kapcsolatban alakul ki. 

Egyébként ezek mindegyike borzasztó indok, nem tudom, látjátok e, de arról szólnak, hogy egy kapcsolat kielégíti a lelki meg testi meg szellemi szükségleteimet és nem tudom, rendben vagyok e azzal, hogy így érzek. Hogy így kvázi arra használok egy kapcsolatot, hogy lefoglaljon, hogy jól aludjak, hogy meglegyen a kötődési igényem és hogy ne legyek egyedül (bár a helyzet az, hogy így sem vagyok egyedül). Mármint nyilván, ezek szuper dolgok, de egy kapcsolatnak nem ezek a lényegei, ezek pusztán a vele járó járulékos jutalmak. Egy kapcsolatnak azért kellene lennie, mert elkezdem látni a másik embert és elkezdjük egymás által kinyilatkoztatni a létezés mágikus csodáját és elkezdjük a legjobb, legizgalmasabb oldalainkat élni meg a másik mellett. Ha ezek megvannak, akkor jöhet az összes többi dolog, de egy kapcsolatnak szerintem azért kellene kialakulnia, mert elkezdem a másik embert látni és varázslatnak élni meg vele a világot és magamat is. Mese vagy, mese vagyok, mese a világ, most látok mindent először igazán,most látlak téged először igazán, most látom magamat először igazán. Ezek a párkapcsolat alapelvei, nem az, hogy van kivel squasholni. És azért nincs épp kapcsolatom, mert nem elégszem jelenleg meg azzal, hogy valaki eljön velem a római partra biciklivel, hanem azt szeretném, hogy igazán lássuk egymást vele és erre még egy iciripicirit várni kell. 

Talán nem is olyan megdöbbentő dolog, de ahogy megírtam azt az előzőt és meghallgattam féltucatszor az Ágy asztal tv számot és vizualizáltam, hogy ki hogy jelenik meg a nagy világvégi képen - arra jutottam, hogy Ákos a fekvősor, Csörsz a guggulósor, Bence a térdelősor és Matyi az állósor -, tökéletesen megnyugodtam és béke költözött a lelkembe. Sőt, elmentünk futni is a Jocival, ami így másfél hónap lábujjtörés okozta sportkihagyás után valami frenetikus volt, és annyira jól érzem most magam a béke meg az endorfinok hatására, hogy ihajja. Pusztán a tény, hogy tisztában vagyok vele, hogy ezek a fiúk mostantól nem lesznek semmilyen szinten sem az életem részei, elengedhetem őket és útjukra bocsáthatom, felszabadított. 

És egyébként mindegyikük útra is kelhet. (A következők közepesen naiv feltételezések, de azt hiszem, van bennük igazságtartalom.) Az Ákos megértette, hogy nem vagyunk különlegesebbek, mint bárki más és már nem az a kapcsolat van közöttünk, mint egykor. A Matyi megértette, hogy ami volt, az volt, nem 17éves ábrándképeinket kell kergetni és semmivel sem vagyok jobb, mint bárki más. A Bence önbizalma rendben van, nem sérült, győztesen került ki, nem lesz nehéz dolga. A Csörsznek meg talán nem is volt soha igazán. 

Szóval azt érzem, hogy elengedhetem őket, hogy hálás vagyok, szeretetteli, és mindannyiuknak csodálatos, szerelmes életet és gyönyörű párkapcsolatot kívánok. Zsebkendőt lengetek, elbúcsúzom tőlük és áldva szeretettel útjukra eresztem őket. És kicsit azt is érzem, hogy nincs többé felelősségem értük. Eddig mindig bennem volt, hogy ó, vajon hogy vannak. Vajon jól vannak e. Vajon nem kell e segítenem nekik. Most már azt érzem, hogy jól lesznek, rendben lesznek és nem kell segítenem nekik. 

Úristen, annyira hálás vagyok nekik, annyira hálás vagyok értük, annyira örülök mindennek. És ahogy szabadon engedem őket, én is szabaddá válok és elkezdem szeretni az életet, elkezdek szerelmes lenni önmagamba és az életbe, csodás, mesés programok bukkannak fel a világomban és elkezdek nőni, tágulni és ragyogni. Ezt érzem. 

Tegnapelőtt tehát mentem a kis biciklimmel a szlatinába, és arra gondoltam: basszus. Volt már itt minden. Hogy a Bencén lépek éppen túl és hiányzik; hogy túl sok melóm van; hogy még mindig túl sok melóm van; hogy összekavartam az életet; blablabla satöbbi – de igazából, lássuk be, hogy amióta húsvétkor lelépett a bence, azóta egyszerűen csak kurvára szarul vagyok (és meglepő módon ez egyébként nem a bencével áll kapcsolatban).

Ugyanis a következő a helyzet.

1. A Bence eltűnését a mai napig igazából nem értem. Indokolatlan, érthetetlen, meglepő és előzmények nélküli volt, mégis a szívem mélyén nagyon helyén érzem, hogy így történt. Ebből arra következtettem, hogy baromira nem volt véletlen. A Bencének akkor és ott ki kellett lépnie az életemből. Totál nem volt előjele, nem fújt előtte a szél, nem volt semmi, ami előrevetítette volna, hogy ez lesz. Szerintem a Bencét is legalább annyira meglepte, mint engem – de a Bencének akkor és ott ki kellett lépnie. Magic.

2. A Matyival ugye összekavartam. És akkor elgondolkoztunk, hogy mi lenne, ha járnánk. Igazából már majdnem bele is éltem magam, előzmények megvannak, de bemm, egy megérzés visszatartott. Egy megérzés kapott a realitásban hitelt a tények helyett! De most komolyan! Magic.

3. Az Ákosnak csináltam prezit. Tökéletes munkakapcsolat, tökéletes haverság. Magic.

Nos, tehát, itt van az életem telítve varázslattal, de olyan szinten, hogy az valami elképesztő és igazából teljesen kiszedett az univerzum az utamból mindent. Olyan, mintha minden összegződne, mintha minden összeállna egy nagy képpé – és a végén mindenki összeáll egy képpé – és a kép alakulna és egy lezárást jelentene a kamaszkoromról. És nekem össze kell szednem magam és be kell állnom a képbe, hogy menjen a vaku és elcsattanjon a kamera és aztán kiszálljak a képből, kezembe fogjam a fényképet, ráírjam a hátuljára, hogy 17-23 és fogjak egy rajztűt, kirakjam egy parafatáblára, aztán felálljak és kinyissam az ajtót, ami mögött napsütéses nap van és kilépjek a szabadba.

Szóval értitek? El kell engednem őket. Összeállni egy nagy képpé, amin ott van Matyi, Ákos, Csörsz, Bence és ezért nézek én most szembe velük, mert éppenséggel fotózkodunk! De ha ez kész, akkor nekem ezt le kell raknom és miközben sosem engedtem még el igazából közülük senkit, mindenki a részem és az életem része volt, ezt most meg kell tennem.

Na és tessék, ezért vagyok szarul. Mert mindannyiukat el kell engednem és ezt meg is akarom tenni, de közben meg teljesen nyilvánvalóan elszomorít. 

Juj ilyet tök ritkán szoktam csinálni, de asszem ideje elkezdeni. Sőt, a legfőbb ideje. Tehát, ladies and gentlemen, következzék: a legszuperebb dolgok abban, hogy 23 éves vagyok:

1. Az isteni kapcsolat a szüleimmel. Azáltal, hogy nem lakom otthon, ünnep minden nap, amikor találkozom velük.
2. Senki sem mondja meg, hogy hányra kell hazaérnem.
3. De mindig van valaki, aki kedves érdeklődéssel megkérdezi, hányra érek haza. Szeretetteli, kötöttségmentes móka.
4. Megtanulni együtt élni másokkal, akik nem a családtagjaim, mégis alkalmazkodnom kell hozzájuk valamennyire.
5. Lehetőségem van bármilyen pluszmunkát elvállalni, amit csak szeretnék. Megtapasztalhatom, milyen napi 15 órát dolgozni, ha akarom.
6. Azt csinálok a szabadidőmmel, amit csak szeretnék. Nincs benne semmi olyan program vagy ember, ami nem azért került oda, mert kifejezetten én odaraktam.
7. Van pénzem fesztiválra menni, utazni, inni és eltartani magamat.
8. Ismerem a város összes helyét, még azokat is, amik épp mostanában nyílnak.
9. Ha akarok, spontán buliba vagy moziba megyek a barátaimmal.
10. Büntetlenül dohányozhatok.
11. Egy csomó fiú barátom van, aki szexelni szeretne velem.
12. Miközben élvezem mindezt a lazaságot, kötöttségmentességet és szabadságot, már lassan kész a lelkem arra is, hogy felvállaljam a kötöttséget, felelősséget, elszámoltathatóságot és én- vágy-feláldozást másokért hamarosan. És ezért amikor eljön a pillanat, nem fogom azt érezni, hogy nem éltem ki magam vagy elvesztem a szabadságom, hanem azt fogom érezni, hogy pontosan ez a szabadságom.
13. A jövő tökéletes bizonytalansága. A változatosság kedvéért a leghalványabb fogalmam sincs, hogy 4 hónap múlva szeptemberben hol és kivel fogok lakni, mit és hol és kivel fogok dolgozni.
14. A gondoskodás azokról az emberekről, akikkel az életed éled. Hogy a barátaid és a lakótársaid egy kicsit a családoddá válnak.
15. A folyamatos tanulás, önképzés, fejlődési lehetőség.
16. Lehet menni Soundra és lehet fél évig várni rá, hogy menjünk soundra.
17. Tudok félretenni a fizumból.
18. Az utazások lehetősége.
19. Ahogy a világ egyre kisebbé válik. Ma már reális az elképzelés, hogy elköltözzek holnap bárhova; ha találkozok holnap a Nagy Ővel, holnapután a világ végére is elmegyek vele; ha akarok, kiugrok a hétvégére Athénba. Minden testközelbe került.
20. A belvárosban lakás. Minden egy lépésre van tőlem, 20 méterre a kapumtól van az éjjelnappali – és mást meg kb nem is eszem.
21. Nem kell a háztartással törődni. Eszem a MOLban és otthon nem; kicsit dzsuva van, de majd holnap rendet rakok. Ha nincs több bugyim, mosok – és ennyivel le is rendeződött a háztartás kérdése.
22. Hogy rettenetes szerelmi hibákat vétek, de látom őket és tudom, hogy már nem sokáig.
23. Hogy visszanézek egy-két évvel ezelőtti önmagamra, mondjuk egy olyan postban, amiben szidom magamat, és mély bánatot és szomorúságot érzek, amiért hiába hibáztatom ott magam, tudom, hogy nem az én hibám volt az a hiba, mert őrülten fájt.
24. Hogy dicsőítem a hibákat és szeretem őket.
25. Hogy bátor vagyok így 23 éves koromra.

Jelenleg igen komoly problémáim vannak annak eldöntésével, hogy a szívem konkrét fizikai fájdalmát az alábbiak közül vajon mi okozza.

a, hogy hiányzik a Bence. Erre van esély, sőt egész sok, mert nem nagyon gondolok rá úgyamúgy, de simán hiányozhat mostanra és lehetnek ilyen lappangó elvonási tüneteim.

b, hogy hiányzik az Ákos. Ez nem túl valószínű, megmondom őszintén, tekintve, hogy tegnap pl egy randi közepén szembejött az utcán (mármint én randiztam, nem ő) és ez egyáltalán nem zavart.

c, hogy hiányzik a Balázs. Na igazából ez a legvalószínűbb, ami fura. De egyszerűen annyira szeretem, tisztelem és fantasztikus embernek tartom és már csak 2 és fél hét és hazajön 2 hétre és irtó sokat beszélünk és bizonyos pillanatokban úgy megölelném őt és nem értem, miért hiányzik, mert amúgy nem vonzódom hozzá szerintem, de nagyon hiányzik a hülye feje meg ahogy a jót látja meg mindenben így tényleg meg ilyenek. Na most rohannom kell.

Szóval az elmúlt egy héten már-már mesteri szinten áltattam magam a munkába temetkezéssel - amúgy még mindig van, nem tudom, hogyan termeli újra magát -, de valójában azt hiszem, elég erősen menekülök magam elől. Mármint, a cél nemes és nagyszerű és tudom, hogy jó, igen, valóban tiszta lapot kell nyitnom, hogy valaki új jöhessen. És miután a Bencével 3 hete szakítottunk rendesen, a tiszta lap még nagyban nyitódik. Az elmúlt két hét során egyébként hát állíthatjuk, hogy elsimítottam az exeimmel a szálakat, de ha nagyon szigorúan nézem, akkor az egyiket random őrültséggel és belső béke hiánnyal ijesztettem halálra, a másikat meg valami gyönyörűen, kulturáltan, határozottan és egyértelműen küldtem el a fenébe. Mindenesetre, a dolgok mindkettővel tisztázva vannak és felbukkanásuk jó ideig (több ideig, míg megjelenik a Pasi) nem várható. Pipa. 

Eddig ez egy nagyszerű eredmény, és most itt állok a következő fázis előtt, hogy úgy tényleg egyedül legyek egy ideig és igazából az a helyzet, hogy rettegek tőle. Sőt, jelenleg mindentől rettegek. Nem érzem magam késznek arra, hogy találkozzak valakivel és tökéletesen Woody Allen azon álláspontján vagyok, miszerint nem lennék olyan klub tagja, ami elfogadna engem tagjának. Még hogy most srác?! Biztos, hogy nem, nem akarom, nem vagyok kész, iszonyat megijeszt a lehetősége is annak, hogy jöjjön valaki. Ezért amúgy elég aktívan is teszek, nem megyek túl sok helyre, nem csinálok vicces dolgokat nagyon (jó, oké, ez nem teljesen igaz, az elmúlt 3 nap tele volt spontán mókával, de ha csak tehetem, elkerülöm azért), nem keresem a fórumokat és felületeket, ahol új emberek léphetnének be az életembe. Sőt, még csak a potenciális pasik listáját sem gondolom át a fejemben, mert a végén még ideteremtem őket, mint ahogy az a Pistával is megesett. Közben amúgy még azon is parázok, hogy úristen, már május van, már csak 2-3 hónapom van egyedül lenni, jézusom, milyen szarul haladok az énösszerakással, jesszusom, hogy leszek így kész?! Közben pusholom magam azon is, hogy milyen gáz, hogy egyedül vagyok és hogy főleg couchpotatogirl napokra és spinster estekre vágyom, de közben meg teljesen ezekre vágyom. Ezalatt azért azon is stresszelek, hogy mennyi a melóm és milyen szarul állok, de ennek természetesen az az oka, hogy elbaszom az időm a sok sorozatnézéssel. Közben pluszban még az is van, hogy átgondolom, kivel van a leginkább lehetősége annak, hogy valami legyen és olyan durván irreális válaszokat adok magamnak, mint a Balázs (aki ugye Hollandiában van) vagy a Joci (aki ugye a lakótársam). 

Összefoglalva, a következőkön mind pusholom magam.

1. Hagyjam már abba a túl sok munkát és saját magam szarrá dolgoztatását.

2. Engedjem már el teljesen a Bencét és az Ákost.

3.  Tisztuljak már gyorsabban. Legyek már nyugodt, harmonikus és békés.

4. Éljem már viccesebben az életemet.

5. Jöjjön már az életembe a nagy szerelem. Ki az? Mikor lesz? Lehet, hogy a Balázs az? A Joci? A Bence? Az Ákos? 

6. Találjam már ki, mit csinálok nyáron. (De kivel?! Mikor?! Hogyan?! Ideér már addigra a Srác? Vagy nem? Vagy mi van? Vagy hogy? Hogy tervezzem meg a mit? Menjek vízitúrára? Menjek hollandiába? Megy az Évi az USAba? A Balázs lesz az? Az Ákos lesz az? Ki lesz az? Ismerem már? Nem, biztos nem, ugye új ember lesz?)

Miközben a logikai bukfenc elég nyilvánvaló a fenti elvárásokban (az összes durván ellentmond egymásnak), az az egy elég durván lejön, hogy már megint érzelmileg szarrápusholom magam. Egyszerre várom el magamtól, hogy mindenen és mindenkin túllegyek, de közben azért gyászoljak is rendesen; hogy szerelmes legyek másba, de azért magamba és a világba és az életbe is, de azért ne is legyek szerelmes egy darabig; hogy aktív és passzív legyek és hogy úgy am blokk, minden szinten teljesítsek (de közben azért ne is teljesítsek). Így aztán totálisan mindegy, mit csinálok, nem bírok az irreális elvárásaimnak megfelelni, ettől pedig frusztrált és vibráló leszek. 

Na és hát ez így nagyon nem visz előre semerre se. Ugyanez volt a Pista/Bence vonalon is és láttuk, hogy semmi jó nem sült ki belőle, bezzeg mikor abbahagytam. Szóval mostantól az lesz, hogy nem pusholom magam. Ha kész leszek, majd szépen megteremtem a Pasit, ebben nagyszerű vagyok, tehát ezen nem kell aggódni. Amíg nem vagyok kész, addig meg élvezzem életem utolsó szingli hónapjait, legyek itthon sokat, egyedül sokat, nézzem meg a teljes gilmore girlst és jóbarátokat és big bang theoryt, csináljak dolgokat, ha akarok és ne, ha nem, tegyem, amihez kedvem van és szépen békéljek meg azzal, hogy nem az definiál, hogy kivel vagyok, hanem az, hogy az adott pillanatban miként tapasztalom meg magam. Az adott pillanatban. Ami azt jelenti, hogy nem tegnap, nem holnap, most. Nem kell aggódni, minden a legnagyobb rendben lesz, de ahhoz most nagyonis hagynom kell magamat a következő tetszőleges időtartamban semmit tenni. Nyugi nyugi. Épülni tessék. Meditálni tessék reggelente, napozni, jókat olvasni, exeken szenvedni, Sütivel hemperegni, társaságban lenni, egyedül lenni, meg kell tanulni a Pillanatot szeretni. 

Mert most nem érzem magam a helyemen sehogy. Sem társaságban, sem egyedül, sem barátokkal, sem családdal. A legjobb, legviccesebb mókák történnek és én nem vagyok bennük, mert azon stresszelek, hogy máshol, máshogy kéne lennem. Nem. Pontosan itt, pontosan így, pontosan ezekkel az emberekkel vagy pontosan nélkülük kell lennem - ez így van jól.